Találkozás a belső gyermekemmel

– egy meditáció margójára –

Egy csepp alakú barlang-félében történt. A barlang szót csak azért használom, mert kőbe vésett hely volt. Fehér. Tiszta. Világos. Felülről áradt be a fény. Üres volt, csendes.

Egy kisszéken ücsörgött az egyik szegletben. Kék kezeslábas, fehér kis ing világoszölddé mosott mintákkal, nyakig gombolva. Pici piros-volt cipő. A sok gyerek-szaladgálásban az orról teljesen lepattogzott a festék. Lehet, a bohócok orra azért piros, mert minden gyerekcipő orról oda vándorol a szín? Haja kisfiúsan rövidre vágva. Picit duci.

Ezt a fényképet tartottam magamnál évekig, mikor sok-sok évvel ezelőtt fejembe vettem, hogy megszeretem a belső gyermekem. Ez volt az a fotó, amire egy fontos-volt férfi azt mondta: “Minek hurcolod magaddal ezt a csúnya képet? Van annyi képed, amin szebb vagy, nézegesd azokat!” Ideges lett tőle. Félt, ha gyerekünk lenne, ilyen csúnya lenne ő is. Ígyhát nem lett gyerekünk. Én viszont elszánt voltam. Szépnek akartam őt látni. De nem ment. Eltettem hát a fényképet.

Most ez a kislány ott ült a sarokban. Icipici volt. Még annál is kisebb. Bogárka. Picurka kék bogár. Amit az ujjad hegyére is óvva vennél, és csak lélegzetvisszafojtva néznéd, nehogy alig érintésed megölje. Figyeltem titokban. Azt hittem titokban. Tudta, hogy ott vagyok. Egyedül volt, magányosan. Nem félt. Nem volt kíváncsi. Csak volt. Várt? Nem várt. A várás az időben létezik. Ő kívül volt téren és időn. Csak létezett. Nem szólt. Nem reagált a létezésemre. Szemlélődött, ücsörgött buborékjában.

Leültem közel hozzá a földre. Egy fehér, szőrős szőnyeg terült alám. Nyúltam a teáért. Megjelent egy fehér kisasztal, megjelent a tea, a csésze. Felcserélődtek az oksági viszonyok. Az üres térben a mozdulatom teremtette a mozdulatot feltételező tárgyakat. Csak az tárgyiasult, amire ott és abban a pillanatban szükség volt. És ahogy a mozdulat befejeződött, a csésze is eltűnt teástól, asztalostól.

Ülök a kék kis bogár mellett. Feszengek. Nem tudom mit mondjak.

‘Ahogy a gyermek viselkedik veled, az annak a következménye, ahogy te bántál vele.’ – szólt a hang a laptopból.  Durva gyomros. Csak folyt a könnyem. Hát persze. Kritizáltam. Hogy csúnya. Kövér. Rosszul öltözött. Hogy olyan, mint egy kisfiú. Hogy lomha. Hogy unalmas. Hogy nem érdemes elkezdenie, úgysem fog menni.  Ha elbukott, nem mentem oda és öleltem meg. Nem vígasztaltam. Otthagytam szomorúságával. Tanulja meg, hogy szedje össze magát. Szégyelltem mások előtt. Főleg ha hibázott, gyenge volt. Nem álltam ki mellette. Ha valami finomat akart, leráztam, hogy kövér leszel. Ha játszani akart, nem értem rá. Mindig volt mit dolgozni, tanulni, háztartást vezetni. Mindenki fontosabb volt, mint ő. Ha nevetni akart, komolyságra intettem, hogy ne idétlenkedjen már. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára nevetni. Nem szaladgált. Nem volt rossz. Csak elüldögélt, csak észrevétlen létezett. Mint egy kis növény. Már nem is várta, hogy egyszercsak ráérek. A várás még aktív. Abban még van remény. Ő már feladta.

Ültem, és néztem a könnyeimen keresztül. Nem tartottam magam rossz embernek. Talán tényleg nem vagyok az. De a szívem zárva volt ez a kis lény előtt. Szív?! Nem is volt olyanom. Csak egy szürke kő a mellkasomban. Kapcsolódni akartam, de nem tudtam mit mondani. Kínáltam sütivel, de már késő volt. Már szégyellte, hogy képes annyit enni, hogy később kihányja. Inkább nem kért egyet sem.

Hasra feküdtem, és színezni kezdtem egy kifestőt. …

… az írás folytatása az Új Egyensúly oldalán (klikk ide)  olvasható.