Egy gödörbe hullás kapcsán a jelen édességéről

A klasszikus mesék 21. századivá értelmezését úgy manifesztáltam a napokban, hogy a nyúlüregbe pottyanó Alice-t és az egy másik nyílásba beszorult Micimackót idéztem meg, amolyan MiciAlice-ként ücsörögve az autó-úton, az esőcsatorna rácsai közé szorult fél lábbal kalimpálva a föld alatti, mélyebb értelem felé.

Ha lehet egy karakterrel több – tettem mindezt a Cheshire Macskát megszégyenítő mosollyal az arcomon. Vigyorom annak a ténynek szólt, hogy egy írásomon még meg sem száradt a tinta (száradt volna, ha nem laptopba gépelem), amiben arról elmélkedek, milyen jó, hogy Indiában nincs az utcákon tátongó lyuk táblával jelezve. Hogy lehet esni szabadon. És mit ad isten, pár órára rá egy több méter széles úton éppen belelépek abba az egy bizonyos pontba, ahová bele tud csússzanni a lábam… de ki már nem.

Itt következhetne egy kis elmélkedés a véletlenről. Hogy tanító szándékkal a lyuk nekem lett odarendelve. Hogy az univerzum küldi a postát… De ma inkább hagyjuk ezt a vonalat. Az univerzum magasról tesz arra, hogy én hova lépek. És olyan fontos sem vagyok, hogy egy lyuk értem keletkezzen az út közepén. Ha felvetődne a kérdés, miért történt mindez, hajlok arra a következtetésre jutni, hogy a tetteinknek következményei vannak. Ha például a telefonom után könyékig járok a táskámban a sötét utcán, nagy eséllyel fogom magam az esőcsatorna rácsainak csapdájába esve találni.

Beleestem, mert amíg a testem sétált hazafelé, az elmém a táskámban kotort, és vak ujjaim végében összpontosult, kik szorgosan azonosították a táska alján talált tárgyakat. Sétált a testem az utcán. Mint egy póráz nélküli kiskutya. Nem, nem az első eset volt, hogy elhagyatottan kóborolt az eb. Az évek során – nem jól, de – bevett szokásommá lett, hogy az életem drága, visszahozhatatlan jelen idejét a múltturkászás vagy a jövőtől való rettegés kagylóján húzom le. És mint tudjuk, amit az ember sokat gyakorol, abból tökély lesz. Előbb csak egy kis agyalás, rágódás, véget nem érő gondolatfutamok léteznek, aztán fizikális szintre manifesztálódik a jelen porondjának folytonos elhagyása apróbb balesetek formájában. És ha ez sem téríti észre a háztulajt, hogy irányba kellene venni az otthont, akkor jöhetenek a súlyosabb betegségek. Na az jól vissza tud bárkit rántani a jelenbe. És nincs több elpotyogtatott jelen-nektár. Mind szigorúan a élet-pirítósra pereg és jóízűen befalatoztatik.

A jelen zamatos, szaftos, ízes. Édes volt a…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható