A frissen főtt fekete illata ébresztette reggel. Még csukott szemmel áttapogatott az ágy túlfelére. Ujjai elégedetten túrtak kutyája meleg bundájába. Ahogy kinyitotta szemeit, és az állatra nézett, látta piciny magát a hálás barna szempárban. Mini-isten. Ok, ebben a napkezdetben ki is egyezhetünk.
Kávéja az asztalon várja. Löttyint bele egy kis tejet. A gyerek meg a műzlijét locsolta a fehér lével, ami a doboz szerint egy kék pöttyös, nevető tehénből jön. Nem, ennek a tehénnek még soha nem nézett a szemébe. Meg a kistehénébe se, aki világra jötte óta számlálgatja ugyanannak a karámajtónak a rácsait. Nem új kapu ugyan, de halad vele az idő, ami ez a pillanat és a Michelin csillagos étterem elegáns tányérjára kerülése közben elketyeg. Nem sok, mert az a jó, ha a hús omlós, porhanyós, de azt is csak el kell ütni valahogy.
Végre a kutya is kijön reggelizni. Száraz, ki tudja miből préselt tápot szór elébe. Szereti, mert tiszta, kényelmes. Próbált csirkeszárnyat főzni neki, de az egész lakás napokig ázott a csirke szagban, órákig porciózta nejlon zacsikba a főtt húst, amivel végül teli lett az amúgy is mindig szűkös mélyhűtő. Totál nem praktikus. Ez jó, mert a kutya imádja. Szinte tálastul kapja be a színes szivecskéket. Hogy aztán évek múlva, mikor a veséje, vagy valamely másik szerve feladja a táplálék gyanánt elfogyasztott műanyag elleni harcot, bágyadtan lógassa száraz orrát az állatorvosi rendelő keneljében. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még van egy-két elégedett farkcsóválással nyugtázott jó év.
Ebédelni Piriékhez mennek. Nemrég vágtak disznót. Ha szerencséjük lesz, talán kapnak a disznósajtból. Tudod, az a nagy golyó, amikor a disznó gyomrába beletöltik a disznó apróra vágott azon részeit, amit másra nem lehet felhasználni…
– néhány szó menstruációról, a női létről, kései menarche ceremóniáról –
Egy nap eldöntöttem, elegem van az életem megismételhetetlen színű napjainak szürke pacává való összefolyásából. Emlékezetessé fogom tenni a születésnapjaimat. Így ért az egyik év a levegőben India felé repülve. Így vettem részt az első guatemalai maya tűz-ceremonián. Vagy jutottam el egy menarche ceremoniára.
Ez utóbbi nyomán álljon itt néhány gondolat.
A ‘menarche’ az első menstruaciót jelenti. Sok kultúrában rituáléval ünneplik, nyomatékosítva egy ember újabb létállapotba való érkezését. Hogy a kislány-létnek vége. Nő született. A világnak az a fele, ahova érkeztem, nem ünnepli az első vérzést. Én viszont, jóval túl a harmincon, idejét láttam elkezdeni a női létemmel való barátkozásnak. Hol máshol lett volna érdemesebb nekilátni, mint ahol az egész elkezdődött, az első menstruációnál.
…
Valahol a vidéki Angliában járunk. Tíz felnőtt nő ül egy szobában, egymásnak idegenül, a szorongó kíváncsiság túlméretezett szkafanderében kuporogva. Mindenhol párnák, falakon nyújtózó puha textilek, a vörös minden árnyalata, félhomály. A kör közepén, amit formálunk, egy virágokból, kristályokból, gyertyákból alkotott oltár.
A bemutatkozó kör során kiderül, tíz, a föld minden tájáról származó nő, mint a nagy világ-kenyérből elszóródott tíz pici morzsa ücsörög itt a vidéki Anglia borongós kistányérján. Indiai, francia, amerikai, angol, japán. Vajon miféle előre megírt lábjegyzet sorolt minket ide?
Nézem a vadidegen lány megfesthetetlenül mélybarna szemében lassan gyűlő könnyeket. Arról beszél, milyen emlékeket hordoz az első menstruációról. Tíz nő, tíz óvatosan bontogatott történet. Tíz arcra ken sós hieroglifákat az emlékezés ujja. A szkafandereken megoldódnak a kötések. A könny-pingálta arcokon ott a lassan nyíló felismerés, ugyanazon törzs lányai vagyunk.
‘Anyukám azt mondta, innentől félnem kell a férfiaktól, mert terhes lehetek. Felejtsem el a mini szoknyát egy életre. Nekem azt, hogy titkoljam el, nehogy megerőszakoljanak. Nekem anyám nem reagált semmit. Csak a kezembe nyomott egy csomag vattát. Engem megvert. Az én anyám előbb pánik rohamot kapott, aztán mérges lett. Nem szólt hozzám egy hétig. Engem kinevettek torna órán, mikor átázott a betétem. Mellőlem elült a padtársam. Azt mondta, büdös vagyok.’ Tíz pici morzsa. Tíz pici lány nő-létének első bukdácsoló lépései. Megalázás, kiközösítés, félelem, szégyen, magány. Ezeket kaptuk a ballagó-tarisznyába. És mi még a szerencsések vagyunk. Mi még élünk.
…
Jártam egyszer Bronte-földön. (Haworth. Itt élt a három Bronte nővér és írták regényeiket.) A kisváros körül, ameddig a szem ellát, csak a süketítő, metsző szél és a barna aljnövényzet. A világ leglehangolóbb, legunalmasabb, legzordabb vidéke. És itt ez a három lány képes volt ezreket megindító, színes történeteket papírra vetni. Csodák tehát léteznek. Mégis néha elbizonytalanodom, milyen várat lehet futóhomokra építeni? Milyen anyaságot, miféle nőiséget ott, ahol a világ megrémül egy csepp vértől, a termékenység első hírnökétől? Hogy lett az ünnepből félelem? A büszkeségből szégyen? Az őserőből magányos szorongás?
…
Holdkunyhó. Vörös textilekből szőtt vörös kupola. Vörös szirmok a szőnyeg. Gyertyák világítanak a kunyhó, a szimbolikus méh, a saját méhünk felé vezető úton. Belépek. Belép az a 13-14 éves, semmit nem értő, a saját teste változásának nyelvét még nem beszélő kislány, aki évek óta kucorog ott bent a 30-as, 40-as felnőtt női külső mögött.
Bent édesanyja várja. Átöleli. Üzenetet dúdol a fülébe egy még ismeretlen világból, finom gondolatokat fon haja selymébe. Szemében a legnagyobb ajándék amit egy anya a lányának adhat – belenézve a lány csodát lát. Önnön létének csodáját. És a büszke tudást, hogy ezt a vért soha nem kell majd illatosított betétbe fojtania, annak folyását tamponokkal eldugaszolnia, fogamzásgátlókkal évekre elnémítania. Tudja, ez a vér az erő jele. Minden nő ereje. Teremtő erő. Teremthet gyereket, otthont, szerető közeget, zenét, képeket, finom ételt, simogató tekintetet. Ki mire teremtetett.
Elmondja, hogy innentől havonta egyszer emlékezetető üzenetet kap majd ő is. Emlékeztetőt, hogy ideje visszatérni a kunyhóba. Ideje földanya ölébe kucorodni, felnézni a Holdra, s vele álmodni annak változó arcú álmát. Hogy ideje köszönetet mondani létünk csodájának. Anyáinknak, lányainknak. Hogy egy eltéphetetlen lánc egyik láncszeme lehetünk. Ideje megnyitni füleinket az ősök túlpartról küldött dalaira. Táncolni földanya szívének ritmusára. Magunkra ölteni a tűz libbenő szoknyáját. Hagyni, hogy a szél huncut ujjai igazítsák frizuránk szénabogjává. Hogy ideje megtanulni puhává érezni a világot, megszelídíteni annak rettegés szülte rémeit, és csak ölelni, öleleni, karjainkba veszejtve ezt a szorongó mindenséget. Emlékeztetőt, hogy ha bármikor kinyitom a szám, vigyázzam szándékom, mert lányaink majd csokorot kötnek szavainkból, díszítve vagy rombolva e világot.
…
Sokáig voltam süket a testem jelzéseire. Olyanok voltunk, mint két szomszéd, akik évek óta egy kerítés két oldalát bámulják, de sosem emelik tekintetük annak túlfelére…
Sosem gondoltam volna, hogy az a néhány papsajtot legelő gyerekkori nyár ilyen mély nyomot hagy majd bennem.
Negyvenöt éves koromra végigálmodtam a szokásosságukban banális álmokat – biztos munkahely, házasság, szorgos hétköznapok, mégszorgosabb hétvégék, évi 1-2 nyaralás, adófizetés… Mígnem egy nap szétdurrant az üvegbúra. Felkapaszkodtam hát az első arra járó repülő rongyszőnyegre, minek hátáról lepottyanva a guatemalai dzsungel kellős közepén landoltam, ahol újra elkezdhettem álmodni – immár a saját álmaimat.
Egy reggel, a papsajtos réttől egy óceánnyira, álltam a jéghideg folyó közepén. Bambultam a lábujjaim, az arra tévedő, bokámra csodálkozó apró halakat. Azon tanakodtam, milyen szerencsések azok, akik minden reggel itt állhatnak, és bámulhatják, ahogy a csintalan víz amorffá gyurmázza lábujjaikat.
És akkor… Nem, még sosem világosodtam meg, de ilyesmi lehet. A kristály folyó a lábszáramhoz csapott egy bomló fakérget. A becsapódás karcossága, az új ritmus kizökkentett. Visszaparancsolt a valóba. Tekintetem megbabonázva követte a továbbgördülő fadarabot. Ez olyan mint én, gondoltam. Csak sodorja a víz. Csak lökdösik a betanult minták, a soha meg nem kérdőjelezett hitrendszerek, a sorsközösségek, az odatartozás szűkölő szükségének árama.
Szétnéztem. A dzsungel fái hümmögve bólogattak. Az ég madarai a mindent tudók magabiztosságával intettek. Az ő szemükkel láttam magam egy pillanatra. Itt állok. Én. Az a lány a papsajtos rétről. Éreztem az élet óvó ölelését. Éreztem a szívem hajszálrepedésén felkúszó vágyat, amit a minden sejtecském sarkaiban megbúvó minden ősöm szelleme támogatott: ‘ÉN IS ITT AKAROK ÁLLNI MINDEN REGGEL!’. Olyan más, olyan – az eddig bejáratott gondolkodás-menetelésemtől – eltérő volt ez az ötlet, mint a tiszta vízbe cseppentett vörös málnaszörp. Akartam valamit. És döntést hoztam. Magamról. Az életemről. Én. Az a lány a papsajtos rétről. …és intettem az égen apró ponttá zsugorodó hazafelé repülő járatnak.
Azt tanultam, hogy az életet lehajtott fejjel túl kell élni.
“Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismertek? Hohó! Igazán senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat: ha akarom, olyan vagyok”… Igen, ez mennyivel izgibb téma lenne! Ám Pom Pom alakváltozásai helyett beszéljünk a jóga különböző fajtáiról. Vagy valami ilyesmi.
’Szabadulóművész’ jóga:
Ez volt az alfa, és néha ma is ide térek vissza, mint omegához.
A nyáron is 19 fokra hűtött irodában való didergés és a versenylónak nézett szamár-létem integritásának megőrzése elől menekültem heti kétszer a cég által ebédidőben szervezett jóga órára. Olyan volt, mintha forgószélbe keveredtem volna. Nem, nem élveztem egy percig sem. Alig tudtam angolul, nem értettem az előréből hogy lett egyszerre hátra, miért néz a testem ellenkező irányba, mint mindenki másé. De olyan volt a jóga, mint haldokló házasságnak a szerető. Pár héttel meghosszabbította a cégnél való tartózkodásom. Nem én mondtam fel. Lett annyi türelmem, hogy megvárjam, míg kirúgnak.
‘Emberbarát’ jóga:
A második felvonás élvezeti faktora kicsit magasabb volt. Főként az esztétikai élvezet részet emelném ki, lévén egy ex-balerina volt a tanár, akire nem hatott a gravitáció. Inspirálni nem úgy inspirált, hogy én is antigravtálni akartam volna, de lenyűgözve néztem. Meglepő ráadásként meg élveztem az órák maradandó hatását – lélekben kezdtem el antigravitálni. Haragos óceáni amplitúdójú érzelmi hullámzásaim balatonivá szelidültek. Világossá vált, ha az emberiség hozzám fizikálisan közel élő egyedeinek tennék egy szívességet, jelesül e kisebb amplitúdót tartósítanám, akkor muszáj jóga órara járnom.
‘Mély merülés’ jóga
Míg egy nap, a TV képernyője mögött a képet, a macskában a dorombolót kutató énem fel nem ébredt. Így jutottam el egy jóga iskolába.
“Ki itt belépsz”… Nem a pokol tornácán terveztem landolni, mégis szinte dantei élű dörgedelmként hatott egy végzős intelme arról, hogy jól meggondoltam-e a döntésem, mert ez a kurzus gyökeresen meg fogja változtatni az életem. A semmit nem tudók magabiztosságával mosolyogtam. Ugyan, ez csak egy kurzus. Én TUDOM, hogy a valóság nem olyan drámai…
De az volt. És a merülés azóta is tart. A különbség: már nem kapálódzom ellene. Hagyom hogy történjen, kíváncsian várom a következő métereket és élvezem.
‘Sebezhetőség’ jóga
Úgy lettem vegül jógatanár, hogy soha nem érdekelt sem a jóga, sem a tanítás. De a sors odarakott a jógamatracra, elém pakolt 10 embert, és csináljad. A Sun salutation minden mozdulatát lerajzoltam az első óratervemre és kávézókban edződött angolommal verekedtem át magam az első általam levezényelt jóga óra verejtéktengerén. A visszajelzések szerint ‘Kedves lány… de… lehetne, hogy nem tart több órát?’ Igen, kezdő jógatanárságom szedett pár áldozatot.
Aztán mikor a saját vállamra helyezett ’tökéletes akarok lenni’ súlya alatt többedszer omlottam össze – ment el a hangom, állt be a derekam, sírtam napokig, mert valaki pofát vágott az órámon, vagy kiment a teremből – egyszer csak túlcsordult a pohár, és elkezdett nem érdekelni, hogy az angolom nyelvtanilag nem helyes, sőt, nevettem saját sutaságomon; nem kapcsolgattam fél percenként a légkondit, igyekezvén kielégíteni mindenki igényét; és ha hiányolták a zenét az órámról, előzékenyen adtam át a listát olyan jógatanárok neveivel, akikről tudtam, hogy muzsikás órákat tartanak. Óratervet még sokáig gyártottam. De a görcs lassan kioldódott a torkomból.
’Gyógyító’ jóga
Első nap az iskolában… a bemutatkozó körben álltunk, mikor expressz csomagként zuhant rám a felismerés: ’jó helyen vagyok’. Ezt akarom csinálni. Gyógyítani akarok a jógával. Mi sem volt egyszerűbb: két év iskola, két év tanítási gyakorlat, és már kezdhettem is azt az újabb két évet, amiről azt hittem, ez maga a végcél – elkezdtem jóga terápiát tanulni, hogy másoknak segíthessek. Végül a kocka úgy perdült…
When in the pitch dark stomach of the temazcal they sprinkle the tiny pieces of the dried leaves onto the hot stones, I feel like I am an ancient spirit from beyond millions of starry dimensions watching our star-dusted sky. I am sitting in the hot womb of Mother Earth. I do not know the songs. I do not speak the language. But I offer my throat to the sounds breaking up from the depth of the timelessness – unsealing the secrets of the unread messages of the ancestress.
When standing in the circle inhaling the rhythm of the drums, which gets whispered to the Earth by the dancing bodies, the naked feet, the sweat of the tiredness, I know all abuelos and abuelas are sitting there on the balcony of the universe, and the shy tears of their happiness are lightening up the dark sky.
When we are sipping our drink on the porch, dressed up in orange flowers and candle light, with smoky memories in our throat, I know that the one who left the body is sitting with us and with contemplative smile on its face listening our silly little stories about our lives.
…
The dancers are melting into the late night. The audience of the sky goes home to the seven corners of the universe.
…
The mountains which are hiding in the clouds are opening a secret door to disappear sometimes.
The tempest twisting the lock of hairs of the trees opens the gate wide front of any anger, disappointment, pain.
The chattering veins of the rain-water dripping from the mountains are caressing down the rusty locks of the entrance of the heart.
…
The old pictures which dried up into walls are collapsing. The skin of my soles is the Earth. I breath the Sky. My blood is the Sea. My heart is the Fire. I am this blade of grass, this lost feather, this drop of water, this candle-flame. I am nothing. I am everything.
(Magyar verzió)
Megérkezes haza – magamba
Mikor a koromsötét temazcal gyomrában a forró kövekre szórják a száraz növények apróra tört leveleit, mintha valami ősi szellem lennék, aki dimenziókon túlról szemléli a csillagokkal teliszórt eget. Ülök Földanya forró méhében. Nem tudom a dalokat. Nem beszélem a nyelvet. De átadom torkom az időtlenség mélyéből feltörő hangoknak – ősanyák olvasatlan üzeneteiről potyognak le a titkaikat rejtő pecsétek.
Mikor a körben állva belélegzem a dob ritmusát, mit aztán a táncoló testek, meztelen talpak, a homlokokról csorgó izzadtság odasúg a földnek, tudom, hogy az összes ősök ott ülnek a mindenség páholyában, és csillagokká lesznek a titkolt örömkönnyek.
Mikor a narancssárga virágokba és gyertyafénybe öltöztetett tornácon ülve mi élők együtt kortyoljuk az italt, minek füstös emléke még percekig időzik a torokban, tudom, hogy a testben eltávozott is itt ül velünk, és elmélázó mosollyal hallgatja az életünkről szóló buta kis történeteket.
…
Szétszóródnak a táncosok. A világ hét sarkába hazatér az égi nézősereg.
…
A ködbe rejtőző hegyek megnyitják a titkos ajtót, min belépve olykor eltűnhetek.
A fák tincseit csavargató vihar tárja szélesre a kijáratot minden harag, csalódottság, fájdalom előtt.
A hegyekről csorgó esővíz fecserésző erecskéi simogatják le a szív kapuját zárva tartó rozsdás lakatokat.
…
Leomlanak a falakká szikkadt szerepek. Talpam bőre a Föld. Eget lélegzek. Ereimben a Tenger. Lelkem a Tűz. Ez a fűszál vagyok. Ez az eltévedt tollpihe. Ez a csepp víz. Ez a gyertyaláng. Semmi. Minden.
“In the Maya world the day 9 B’atz is considered a very special day for women, as it is a celebration of their creativity and their ability to create life. This is the day of women.” (https://www.facebook.com/SacIxBalam)
That ones were my favourite moments when sometimes you sat down on a very busy day and I could listen the rhythm of the dance of your heart. When you leaned your back against the wall, relaxed your muscles and finally I could breath freely inside of you. We were listening your to silence. Floating existence in our own bubble.
…
After nine month, when I left your body, your silence got locked away from me forever. You were always surrounded by noise. Sometimes you were hiding behind the bubble of the washing liquid; other times you weaved an impenetrable cloak around you from the squeak of the hot oil or the noise of the vacuum cleaner; or just went to the garden to hide behind the blade of a grass. … Since then I am jumping from one role, one mask to the next one, I birth myself from the body of one country to the other to find your silence.
…
I got exhausted. I do not want to prove any more my existence makes any sense. I am standing here, naked. There is no security, no language, no safety net. I am floating in the big nothing. And that…? Yes, that is dirt under my nails. Do you undertake me like this? Am I enough for you like this?
…
Yes, I know they did not have time for your either. That you were only a burden as well. But it is not an excuse after so many years. That is why I came here. That is why we have each other in this lifetime. Come with me, I want to show you something.
…
What does it mean to love for me? Please leave you heavy baggage for a moment and sit down. Sit down please. Comfortably. Now look into my eyes. … That’s it. This is love. I’m sorry if it is too hard.
…
(Magyar változat)
…
A Maya naptár szerint a mai napot (07/08/2021) – 9 Batz – átható energia a női kreativitás, a női teremtő energia. Energetikailag ez a nap ‘A nőnap’. (Akit érdekel a téma: www.facebook.com/SacIxBalam)
Azok voltak a kedvenc pillanataim, amikor a nagy rohanásban néha leültél, és hallottam, hogy ver a szíved. Mikor nekidőtötted a hátad a falnak, ellazultak az izmaid és végre én is tudtam lélegezni odabent. Hallgattuk a csended. Léteztünk.
…
Mikor kilenc hónap után elhagytam a tested, csended örökre bezárult előttem. Mindig nagy volt a zaj körötted. Hol a mosogatószer buborékjai mögé rejtőztél; hol az olaj-sercegés, a porszívó zajából vontál áthatolhatatlan palástot magad köré; hol a kertben a fűszálak mögé bújtál. Azóta is egyik szerepből a másikba, egyik ország testéből a másikba szülöm magam, keresve a csended.
…
Elfáradtam. Nem akarom többé bizonyítani, hogy létezésem értékes. Itt állok csupaszon. Nincsen biztonság, nincs nyelv, nincs védőháló. Lebegek a semmiben. Az? Igen, az ott kosz a körmöm alatt? Igy vállalsz-e? Igy elég vagyok-e neked?
…
Igen, tudom, rád se volt idő. Te is csak nyűg voltál. De ennyi év után ez nem mentség. Hisz ezért jöttem. Ezért lettünk egymás életében. Gyere, mutatok valamit.
…
Hogy számomra mit jelent szeretni? Tedd le ezt a nehéz batyut és ülj le kérlek. Ülj le. Kényelmesen. Most nézz rám. … Hát ennyi. Ez a szeretet. Sajnálom ha nehéz.
Meaning of AJ: home, spinal column, sugar cane, corn, sweetness, community
I’m sitting on the floor. I do imagine that through my fingertips (which are connected to the earth), my bum, my legs I am growing roots towards the centre of the Earth. I visualise as my roots are going deeper and deeper until they reach the huge, red heart of Pachamama, Mother Earth. I connect to her. Private matrix. And I am allowing the red colour – the feeling of love, care, home – to slowly creep up to reach my body, mind and heart. I am sitting in a red egg. I am at home.
Does it sounds sci-fi? That is the way I space-shipping inward day by day.
…
15 years ago I left the place my ID-s stating as the place of my birth, my home. Which was always uncomfortable somehow, always made me feel itchy. I felt as a UFO in my body, in my family, in my country. I behaved in a way I assumed it is appropriate in every situation. And others might have thought about me I am a good student, as I was good enough learning all the lessons from my parents, friends, society, I knew, one day I will fail. And it gets revealed: it is not me. This is not my world.
My second home country, which was very generous with me is behind me as well.
But on my journey I realised I am not the only being who is nagging the universe – ‘tell me where is MY home please’?
…
I am sitting in the red egg. Little chick. I am content. I have no name, no gender, there is no world around me. Only warmth, safety. Red existence. Home feeling.
…
It said – and I believe in it – my thoughts are equal my reality. If I have enough negative thoughts I can create any illness to myself. (Fact: big percentage of the physical issues is psychosomatic.) If I accept this thesis, the next question is popping up: why do I not use this endless power to create some magic instead?
I do create. I do sit in the safe, loving, red egg. I am at home. I imagine. I do feel it. I am overwriting my base program. Self-hacking. So that one day I do not need to close my eyes anymore if I want to feel all of these. Because it won’t be a dream only, a vision. But reality. My reality.
…
The question and the answer are the two sides of the same coin. If one day I will feel at home inside of me, the question will disappear as an independent entity. It will get merged with the answer. And I will throw this two sided coin into the slot-machine of the universe, and will live the life it presents to me anywhere on this globe. Until one day my ‘me’ will disappear suddenly as well.
… … … … … HUNGARIAN VERSION … … … …
8 AJ
– A maya naptár szerinti születésnapom margójára –
AJ jelentése: otthon, gerincoszlop, cukornád, kukorica, édesség, közösség
Ülök a földön. Elképzelem, hogy ujjhegyeimen (mik érintik a padlót), fenekemen, lábaimon keresztül gyökereket növesztek a Föld középpontja felé. Gondolatban haladok mélyebbre és mélyebbre, míg elképzelt gyökereim elérik a Föld középpontjában rejtőző hatalmas vörös szívet, Földanya szívét. Rácsatlakozom. Privát mátrix. Hagyom, hogy a vörös szín – a szeretet, törődés, otthon levés érzése – lassan felkússzon lényemig és betöltse testem, elmém, lelkem minden zugát. Ülök a vörös tojásban. Otthon vagyok.
Ez így elég sci-fin hangzik? Pedig egy ideje így űrhajózom befelé (Ezt loptam. Eredeti by Peer Krisztián) napra nap?
…
15 éve elhagytam a helyet, ami az okmányaim szerint a születésem helye, az otthon. Ami mindig nyomott, szorított valahol. Ufo voltam a testemben, a családomban, a hazámban. Úgy viselkedtem ahogy azt gondoltam, az adott szituációnak megfelelő. S bár úgy tűnhetett, jó tanuló voltam – hisz elég jól elsajatítottam a földi élet sok kis titkát szülőktől, barátoktól, társadalomról, éreztem, egy nap le fogok bukni. Egy nap majd kiderül, ez nem én vagyok. Ez nem az én valóságom.
Az új haza, ami nagyon bőkezű volt velem, mára szintén mögöttem van.
Utam során tapasztaltam, nem az egyetlen lény vagyok, ki faggatja az univerzumot, hol is van az az OTTHON?
…
Ülök a vörös tojásban. Kiscsibe. Jól vagyok. Nincs nevem, nincs nemem, nincs a világ köröttem. Csak meleg van, biztonság, vörös levés. Otthon érzés.
…
Mondják – és hiszem – amit gondolok, az a valóság. Az én valóságom. Ha elég sok kellemetlen gondolatot engedek meg magamnak, akár betegséget is tudok gyártani. (Tény: a betegségek nagy százaléka pszichoszomatikus.) Ha e tételt elfogadom, adódik a kérdés, miért nem használom ezt a végtelen erőt csoda teremtésére?
Teremtek. Ülök a biztonságos, meleg, szerető vörös tojásban. Otthon vagyok. Elképzelem. Érzem. Írom át az alapprogramot. Ön-hackelek. Hogy egy nap majd, ha tapasztalni akarom mindezt, ne kelljen becsuknom a szemem. Hogy ami most még vágykép, látomás, egy nap ‘A’ valóság lehessen.
…
A kérdés és a válasz ugyanazon érem két oldala. Ha egyszer bent végleg hazatalálok, megszűnik a kérdés önálló lényként létezni. Egybekel a válasszal. Én meg bedobom az érmét az univerzum nagy játékgépébe, és boldogan élem a dobott életet bárhol itt a Földön. Míg egy nap én is el nem tűnök hirtelen. (Loptam. Eredeti: József Attila.)
Today is 21st December.
Winter solstice. Everyone is opening their hearts, lighting the candles, thinking
through the old year, planning the new one. At the end of the day we will
welcome the longest night of the year to bring even more light into the world
from the following morning.
…
There are days when only the
endless darkness exists within. The doubts, the fears, the unanswered questions
mudding the sea of the thoughts. The expectations wanted to get fulfilled –
even unconsciously. Sometimes there is comparison – myself, my life, where I am
on my life path. Sometimes it seems the ornaments of the learned patterns are
engraved hopelessly deeply. The little mermaid just floating, floating in the
ocean of despair.
…
And there are days when there is
nothing else but the silence. The breath. The sip of hot cacao as it is crawling
through the throat. The sweet air as it is expanding the lungs. This is it. This
is what I have. This is me. This hot sensation. This bite of air. But all these
are for a quick moment only. As the next exhale takes everything away.
Someone is sitting here and
writing these words – she was shaped by places, people, events. I am a
monument. Proof of a past. Moments swept away by time.
In the city which was a home one
day, the streets have new names, there are new shops, old buildings
disappeared. The name of the city is the same, but THE city who made me to myself,
does not exist anymore, does not exist anywhere – only within me.
As that people neither – who
shaped the me who I am today. The name, the body is the same. But the person I
met, who shared my steps, who exchanged thoughts and feelings only exists within
me, nowhere else in this universe.
…
From tomorrow the darkness of the
night slowly fades away. More light enters into our life. The little mermaid swims
into the shore, shake it off her glittering scales and starts to dance. Because
today is the day of celebration, gratitude and thanks. For everything and
everyone ever stepped into my chalk circle. And since that moment they are with
me, within me forever to build, to destroy, to shape. Within me until the last
moment of my existence.
(A magyar valtozat ekezetek nelkul olvashato.)
Egy napfordulo margojara
December 21-e van. Teli napfordulo. Mindenki unneplobe oltozteti a lelket, fenyeket gyújt, osszegez es terveket gyart. A nap vegen a leghosszabb ejszaka koszont rank, hogy atadja helyet a novekvo vilagossagnak.
…
Van, mikor a vegtelen sotetseg
letezik csak ott bent. A ketsegek, a felelmek, a megvalaszolatlan kerdesek
teszik zavarossa a gondolat-tengert. Az elvarasok, mik fele ohatatlan is ott a megfelelni
vagyas. Neha hasonlitok – magam, az eletem, ahol tartok. A tanult mintak
sordisze olykor levakarhatatlannak tunik. Uszik a kis hableany, uszik a ketsegbeeses
vegtelen oceanjaban.
…
Maskor meg van a csend. A
lelegzet. A korty forro kakao ahogy kuszik vegig a torkon. Az edes levego
tagitja a tüdőt. Ennyi van. Ennyim van. Ennyi vagyok. Ez a forro erzes. Ez a falat
levego. De ez is csak egy pillanatra, mert mar ki is lelegeztem.
Ul itt valaki, aki irja ezeket a
sorokat. Formaltak tajak, emberek, esemenyek. Emlekmu vagyok. Multbizonyitek.
Lepergett pillanatok.
A varosban, mi egykor az otthon
volt, atneveztek az utcakat, uj boltok nyiltak, epuletek tuntek el. A nev
egyezik, de AZ a varos, ami engem magamma tett, rajtam kivul mashol nem
letezik.
Ahogy azok az emberek sem, akik
azza tettek, aki ma vagyok. A nev, a test ugyanaz, de akivel en talalkoztam,
aki mellettem lepdelt, hozzam beszelt, mar csak bennem el, sehol mashol.
…
Holnapol az ej sotetje enyhul. A napfenyes
orak hosszabbak lesznek. A kis hableany majd kiuszik a partra, lecsatolja a
pikkelyes rokolyat. Es tancol. Mert unnep van, hala, koszonet. Mindennek es
mindenkinek, aki valaha belepett a kretakorombe. Es azota is itt van velem,
bennem, epitve, rombolva, formalva, alakitva. Bennem önnön letezesem vegso
pontjaig.
Raining. I’m sitting in an old, unfinished building on a cocoa bean bucket. Gazing the hill’s brand new cloud-dresses. Listening the fall of the drops from the floor above. After a while I start to follow the dripping noise. My eye is on the drops. They disappear in a crack on the concrete. I need some time to realize what I see – that there might be connection between the existence of the crack and the landing drops. Rain by rain, day by day, year by year the constant presence of the soft, gentle drops creates something what the ‘here-and-now’ only would be able to reproduce by a strong, violent machine.
…
I remember how many times I wanted to deal with things and situations ‘here-and-now’. Quickly, immediately, impatiently. Instant life. Violent ‘hammer-drill’ me instead of the soft, patient, gentle raindrops.
…
One day the building might collapse. This could be something dramatic with tremendous noise, dust, smell of destruction. Or it could be a long, soft falling, melting into the minutes, silent faint into the nothingness.
We are always in a constant rush. What for? Where? Where the need, the urge is coming from to do something, be somewhere, be someone? Where the ‘I have no time’ was born? Where we lost the enjoyment of tasting the minutes, the ability to be open to the presence of this very moment? When did I gave the key of the bliss, the love of my life into others hand?
…
…or just leave the question. Does not matter anymore. As I am the one who can stop at any time this crazy, rushing chariot. I can leave it and walk instead. To feel the earth under my feet, to feel as the mud is squeezed through between my toes, the velvety touch of the moss-dressed stones. I can uncover the invisible bug-life, witnessing the perfectly sketched map of their dreams. I can be drunk from the blossoming fragrances. With every step. In every second. Slowly, softly, gently. Like the raindrops.
(A magyar valtozat ekezetek nelkul olvashato.)
Mint az esocseppek…
Esik. Egy oreg, befejezetlen betonepulet ad menedeket. Ulok egy kakaobab-gyujto vodron. Bamulom a felhobe fulo hegyeket. Hallgatom, ahogy a felsobb emeleten felgyulemlett viz a kozelemben pattan a betonra. Egy ido utan elkezdem kovetni a zajt. Nezem a cseppeket. A cseppek egyenesen egy repedesben landolnak. Ido kell, mig konstatalom, a cseppek es a padlon huzodo repedes kozt osszefugges lehet. Esore eso, napra nap, evre ev a puha, finom cseppek kitarto munkaja olyat hoz letre, amit az ‘itt-es-most’ csak eros, eroszakos gepekkel tudna reprodukalni.
Az epulet majd osszedol egy nap. Ez lehet dramai omlas, robaj, por, pusztitas-szag. Vagy lehet hosszu, lagy hullas, percekbe olvadas, csendes nemletbe ajulas.
Mire fel a rohanas? Honnan a surgetes? A ‘nem erek ra’? Hova lett a percek izlelgetese, a pillanat ajandeka ovatos bontogatasanak kepessege? Mikor adtam ki a kezembol az eletem elvezetenek, szeretetenek kulcsat?
…
Mindegy is. A jo, hogy barmikor megallithatom ezt az orulten rohano szekeret. Kiszallhatok, es folytathatom gyalog az utam. Erezve talpam alatt a foldet, a labujjaim kozt utat toro sarat, a ko mohakabatjanak barsonyat. Szemugyre vehetem a legaprobb bogar-eletet, a lathatatlan vonalak pontosan bogozott terkepet. Belebodulhatok a szirmukat bontogato illatokba. Lepesrol lepesre. Percrol percre. Lassan, puhan, finoman. Mint az esocseppek.
Fourteen years ago, when I started my life in London I was working in cafes. I felt desperately trapped because I felt I can do more and I waste my life with mindless coffee making.
Later I became a yoga teacher. I count myself the luckiest person as I was teaching classes in amazing gyms and in the best yoga studio in London after five years of my graduation. This was (is) the job made me satisfied. I loved it. When I was teaching I felt free, full of life. I had no pain, no problem any more even I had to hold my broken pieces together before the class. I dissolved in the teaching. …and gradually the ‘ME’ became equal to my ‘PROFESSION’. My life was about nothing else but my job. After the class I went home and… the ‘I’ never arrived into the flat. When I was not teaching I had no points to relate to anymore. I was empty. I was no one. The ‘I’ disappeared.
The distance between my public and private persona became so enormous I felt I cheat on people who thinks I always the same – strong, balanced, peaceful, calm – person who I am when I do teach. And I felt I will get crazy bouncing between these two worlds.
I decided to leave my loved job behind to find the ‘ME’ who is happy just because she exists. Who does not overdo to prove she worth the attention, love…, life. Who KNOWS in her every cells she is loved and she deserves the best company and she feels comfortable being in this company – herself. Who KNOWS, FEELS, LIVES the truth: that life is a magic.
…
Once I bumped into a short video. People in all age range had been asked about what do they want to change on themselves. Some of the adult wanted to loose some weight, some of them wanted to be taller/shorter, more black or more white. The children had been a bit puzzled. They did not really understand why should they change anything? After a short thinking they wished to have pointy ear like a fairy has, bigger teeth, like a shark. A sweet little chubby girl with red hair said – I do not want to change anything.
I was wondering, where is the turning point. When do we start to see certain parts of ourselves as impossible to love? When did we break the love agreement with ourselves first? When we abandoned ourselves, put the first masks on and crave for the company of others to prove we still worth to exist as we are?
…
I live in the jungle. I have a top bunkbed to sleep shaped by many people before me in a shared dorm. I have three food per day. I have some clothes fit into a suitcase. Serving food and coffee. I sit long hours next to the river. Gazing the water, the trees, the hills. Just gazing. I have no aim but finding the lost me. Being able to say YES to myself again. To believe I am enough. I am worthy. I do not have to DO to deserve.
…
Morning. Standing in the river. Inhaling the smell of the river. Feeling the numbing cold on my skin, the tamed strength of the current on my ankles. Watching the ecstatic dance of the moskitos above the surface. I am not more for this river than this piece of wood just bumped into my ankle. No more than the leaf was falling from this tree right now. I am no one. There is no me. No names. No positions. Not even clothes in a suitcase. Only surrender. Humbleness. Nothing. Everything.
…
The Indians said if you feel tired you might walked too fast. Better just to sit down and wait for your spirit to arrive. I’m standing in the river. Waiting. Waiting for my spirit to arrive.
(A magyar valtozat ekezetek nelkul olvashato.)
Lelekvaras
Tizennegy evvel ezelott, londoni eletem hajnalan kavezokban dolgoztam. Elkeseredetten ultem onnon csapdamban, mert erzetem, a kavekeszitesnel tobbre vagyok kepes, hogy csak vesztegetem ertekes eletem.
Kesobb joga tanarra lettem. Az legszerencsesebbek egyikenek tartom magam, hogy a masfel eves trening utan ot evvel mar London legnagyobb joga studiojaban tanithattam. Ez volt (es ma is az) az a munka, ami boldogga tett. Imadtam. Amikor tanitottam, szabadnak ereztem magam, elonek. Fajdalom, problema nem letezett tobbe ha tanitottam, meg ha apro darabjaimbol kellett is osszeraknom magam ora elott. Feloldodtam a tanitasban. … es fokozatosan az ‘EN’ egyet jelentett a ‘MUNKA’-val. Az eletem masrol sem szolt, mint a munkamrol. Hanem aztan elindultam haza, es… soha nem ertem haza. Amikor nem tanitottam, nem volt tobbe mihez kepest leteznem. Ures voltam. Senki. Az ‘EN’ eltunt.
A szakadek a nyilvanos es a magan enem kozott olyan vegtelenne tagult, hogy azt ereztem, csalok. Hogy becsapom azokat, akik azt hiszik, en mindig az vagyok, akit akkor latnak, amikor tanitok – egy eros, kiegyensulyozott, bekes, nyugodt letezo. Es lassan kezdett felorolni a ket vilag kozti koteltanc.
Szeretett munkam magam mogott hagyva elindultam megkeresni azt az ‘EN’-t, aki attol elegedett, hogy letezik. Aki nem nem akar kenyszeresen tobbet es tobbet tenni, csak hogy bizonysagot nyerjen, erdemes a figyelemre, a szeretetre… az eletre. Aki minden sejtjevel TUDJA, jar neki a szeretet, megredemli a legjobb tarsasagot, es jol erzi magat ebben a tarsasagban – onmagaeban. Aki TUDJA, ERZI, ELI az igazsagot: az elet csoda.
…
Egyszer egy rodid videora bukkantam. Mindefele eletkoru embereket kerdeztek, mit valtoztatnanak a kulsejukon. Nehany felnott le akart adni par kilot, volt aki magasabb/alacsonyabb szerett volna lenni, vagy sotetebb/vilagosabb. A gyerekek kicsit zavarban voltak. Nem igazan ertettek, miert kellene barmit megvaltoztatni. Vegul rovid toprengest kovetoen arra jutottak, hogy jo lenne egy hegyes ful, mint a tundereknek, vagy nagyobb fogak, mint a capanak. Egy pici, voros haju, kerek lanyka gondor mosollyal kozolte, o jo ugy, ahogy van.
Azon toprengtem, hol lehet a fordulopont? Mikor kezdunk el ugy tekinteni egyes reszeinkre, amiket lehetetlenseg szeretni? Mikor ‘hagyjuk el’ magunkat eloszor? Mikor kerul fel az elso maszk, ami mogott ucsorogve remeljuk betoppanni azt a masikat, aki bebizonyitja nekunk, szerethetok vagyunk?
…
A dzsungelben elek. Egy hat fos halo egyik emeletes agyanak tetejen alszom, mit elottem ottalvok testei formaztak. Napi haromszor kapok enni. Van egy borondnyi ruham. Etelt es kavet szolgalok fel. Hosszu orakat ulok a folyo sziklain. Nezem a rohano vizet, a fakat, a hegyeket. Csak nezek. Minden egyeb cel nelkul, mint ratalalni az elveszett EN-re. Hogy kepes legyek IGEN-t mondani magamra. Hogy elhiggyem, eleg vagyok. Erdemes. Hogy nem kell folyton TENNEM, hogy kierdemeljem.
…
Reggel van. Allok a folyoban. Belelegzem a folyo illatat. Erzem boromon a viz zsibbaszto hideget, az aramlas szelid nogatasat a bokamon. Nezem a szunyogok orult tancat a viz felett. Nem vagyok tobb e folyonak, mint ez a faag, ami epp a bokamnak utkozott. Nem tobb, mint ez a level, ami idepottyant. Senki vagyok. Nincs EN. Nincs nev. Pozicio. Meg a ruhak a borondben sem leteznek. Csak megadas. Alazat. Semmi. Minden.
…
Az indianok azt mondjak, ha faradt vagy, lehet, tul gyorsan haladtal. Jobban teszed ha leulsz, es megvarod, mig megerkezik a lelked. Allok a folyoban. Varom a lelkem. Varom, hogy megerkezzen.
