Category Archives: Base

 

 

 

Az IGAZSÁG az egyedül töltött ünnepekről. AMIRŐL MÉG MINDIG NEM BESZÉLÜNK.
– Túlélési kalauz 8 pontban –

Karácsony, ünnepek, jeles napok. Az egész világ a vásárlás, főzés és a „jól kell éreznem magam” lázában ég, miközben lehet, hogy te csak ülsz, és figyeled ezt az őrületet.
Sokan töltik egyedül az ünnepi időszakot, akár saját döntésük, akár más körülmények miatt. Vagy mert elköltöztek egy másik országba, elvesztették szeretteiket, vagy millió más ok állhat a tény hátterében. Ami annak ellenére, hogy sok embert érint, mégis picit olyan, mint valami rég nem látott, kellemetlen rokon. Hajlamosak vagyunk kicsit úgy állni a témához, hogy tudjuk, hogy van, jön, de nem tudunk vele mit kezdeni, és csak reméljük, idén végre lekési a buszt, vagy elfelejt eljönni.
Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy jelképesen kihúzom homokba temetett fejünket, és megosztok néhány ötletet, gondolatot arról, hogy telhetnek-e jeles napok akkor is kitűnően, ha adott esetben valaki egymagában ünnepel.

  1. Az első tipp: CSINÁLD.
    Valami teljesen újat csinálni az életedben kihívást jelenthet. Nincs ez másként az ünnepek egyedül töltésével sem. És ha kényszerből kell megtenned – mert például elvesztettél egy szeretett személyt, másik országba költöztél, vagy valami miatt muszáj, mondjuk egy nagyon terhelt családból származol, és így döntesz –, akkor ez különösen nehéz lehet. De lassan, ahogy megtalálod a lelki békédet, rájöhetsz, hogy ez a legjobb lehetőség arra, hogy felfedezd, ki is vagy valójában, és mit szeretsz. Lehet, hogy egyszerűen csak rájössz, annyira utálod a magányt, hogy inkább vállalod az összes családi drámát és stresszt, csak ne kelljen egyedül lenned, és elhatározod, a következő évben családdal ünnepelsz. Vagy épp az ellenkezőjére válik világossá: élvezed a magányt, szereted, és előnyödre válik. A kérdés az, hogyan hagyod magadnak látni az egész helyzetet?
    Hagyod magadon eluralkodni az olyan gondolatokat, mint például „egyedül vagyok / kudarcot vallottam / ezt kéne csinálnom…”, vagy inkább más irányba tereled a figyelmedet? Problémának látod-e, vagy képes vagy felismerni, hogy ez egy olyan döntés, amit a saját javadra hoztál meg? Igen, egyedül lenni a tömeggel szemben nem könnyű. Ha hagyod, hogy a félelem – a „valami nincs rendben veled / az egész életedet így fogod tölteni / kirekesztett vagy” hangja – elhatalmasodjon rajtad, akkor valóban nehéz lesz. De ha máshova helyezed a fókuszt, és figyelmen kívül hagyod ezt a belső hangot, az lassan elhalkul, és lassan puszta háttérzajjá válik.
    Ha azt érzed, hogy amit a tömegek csinálnak, az számodra értelmetlen és idegen, őszintén tedd fel magadnak a kérdést, tényleg azt az életet akarod élni egész földi itt léted ideje alatt, ami nem is a tiéd?
    Szóval még egyszer: hozz olyan döntést, ami őszintén a tied, ami a szíved kellős közepéből érkezik, és élj aszerint!
  2. Az első lépés a döntés után: kapcsold ki a közösségi médiát és a tévét, ahol csak boldog embereket, kiemelt pillanatokat, békét és harmóniát sugároznak. Ezek miatt könnyen érezheted úgy, hogy vesztes vagy, ha adott esetben nem egy mosolygós vattapamacsban létezel. Még akkor is, ha TUDJUK, hogy ezek csak reklámok, és nem feltétlenül a valóságot tükrözik, ha ezeken a csatornákon keresztül kapcsolódsz a világhoz, könnyen érezheted úgy, hogy kimaradtál valamiből, vagy hogy valami nincs rendben veled. Helyette hallgass zenét, nézz filmeket, olvass könyveket!
    Ne feledd, hogy vannak olyan kultúrák, ahol ez az ünnep nem is létezik. Ha nem keresztény befolyású kultúrában élsz, akkor a valóságod valószínű az, hogy te nem ünnepelsz ezeken a napokon. Mint ahogy a muszlim, hindu, zsidó, ateista emberek, vagy az őslakos kultúrák sem. Ami azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagy egyedül.

Érdekes belegondolni: ha egy kis UFO lennél, és először látnád, hogyan viselkednek az emberek, azt látnád, hogy bizonyos napokon néhányan összejönnek, míg mások, akik egyedül maradnak, otthon ülnek szomorúan. Másnap viszont mindenki felkel, megy dolgozni, és folytatja az életét. Semmi más nem történt, csak egy nap volt. Egy másik nap. De azért, mert megegyeztünk, hogy egy címkét rakunk erre a napra a világ bizonyos részein, néhány ember rosszul érzi magát miatta. De valójában, mi ez a hatalmas, láthatatlan címke? És ki tette oda? És most ez miatt te valóban egy tehetetlen áldozat vagy, aki kénytelen úgy viselkedni, ahogy mások elvárják, és rosszul érezni magát? Csak mert más vagy? Mert valamit máshogy csinálsz? Az UFO-k valószínűleg nem értenék, miért vagy szomorú, hiszen ez a nap semmi más nem volt, csak egy másik nap.
És ha megengeded magadnak, hogy ne ez a láthatatlan címke irányítsa az életedet, ugyanazzal az energiával, amivel a szenvedést hozod létre, egy csodálatos napot is teremthetsz. Őszintén hiszem, hogy végső soron az életünkről alkotott szemléletmódunk határozza meg, hogyan érezzük magunkat.

  1. Tudom, hogy ezt nem mindenki tudja megvalósítani, de azért leírom, hátha valakit éppen ez ihlet meg, és vesz egy repülőjegyet. Ha olyan helyen élünk, ahol ebben az időszakban nyári hőmérséklet van, sokkal könnyebb. Nekem ezért is könnyű nem nagy ügyet csinálni a karácsonyból, mert szinte elfelejtem, hogy karácsony van. Hisz rövidnadrágot hordani, és közben karácsonyfát látni… Egyszerűen nem férnek össze a látott, hallott benyomások és információk, és szerencsére az agyam nem kreál drámát az egészből.
  2. Mivel ünnepi időszak van, az ünnep azt jelenti: nincs munka. Lehet élvezni a szabad időd, azt csinálni, amire év közben nem marad energiád. Az életünk tele van teendőlistákkal. Élj ezzel a „legális” szabadsággal, és csináld azt, amit mindig is szerettél volna, de elhalasztottál egy „jobb időpontra.” Csináld most! Olvasd el a könyveket, amiket régóta szeretnél, nézd meg a filmeket, készítsd el azt a nagyon ízletesnek tűnő, de bonyolult receptet – vagy rendelj valamit, ha a főzés nem a te műfajod. Amikor év közben az emberek arról beszélnek, milyen filmeket néznek esténként, mindig csodálkozom, honnan van erre idejük. Ezek azok a napok, amikor én, a szorongásból túlteljesítő is, felfüggesztem a teendőlista elemeinek pipálását, és csak azt csinálom, amit szeretnék. Rendezd át a szobádat, írj naplót, kapcsolj be zenét és táncolj, tornázz anélkül, hogy az órát figyelnéd.

Vagy kezdj el valami újat, például egy YouTube-csatornát – valami izgalmasat, amit igazán élvezel, amiben elveszel. Valamit, ami feltölt energiával, és nem merít le. Szöszmötléssel bűntudat nélkül.

  1. NEM KELL ÜNNEPELNED.
    Ha neked úgy kézenfekvőbb, teljesen figyelmen kívül hagyhatod, hogy ünnepi időszak, hogy karácsony van. De saját hagyományokat is teremthetsz, ha úgy tetszik. Alkosd meg az új „ünneplési kódot.” Írd meg a saját forgatókönyvedet ezekre a napokra, ha nem érzed magad kényelmesen abban, amit a családod vagy a társadalom rád szabott.

Találd ki, hogyan szeretnéd ünnepelni ezt az időszakot. Talán megőrzöl valamit a családi hagyományokból, de az is lehet, hogy mindent hátrahagysz. Lehet, hogy új dolgokat szeretnél elkezdeni – például Harry Potter-maratont tartasz egy nagy adag pattogatott kukoricával és forró csokival.

Én például tavaly meghívtam néhány barátot, akik szintén egyedül voltak. De nem én főztem napokon keresztül. Megbeszéltük, hogy mindenki hoz valami ételt, amit megosztunk egymással. Így történt meg életem egyik legjobb, a világ több tájáról származó ízeket felsorakoztató karácsonyi vacsorája.

  1. Egy másik dolog, amit szeretek csinálni, nem csak karácsony körül, hanem bármikor, az az, hogy pici meglepetéseket hagyok szanaszét a világban. Készítek kis kártyákat, veszek néhány csokit, és amikor leszállok a buszról, otthagyom őket a széken. Nem, nem látom a boldog arcokat, de például, amikor régen találtam egy könyvet egy kávézóban, ahol dolgoztam, és rajta volt egy üzenet, hogy „ez a tiéd,” az végtelen boldoggá tett! Nekem elég, hogy elképzelem, mások arcára is mosolyt csalhatnak az apró dolgok, amiket hátrahagyok.

Vagy, ha nagyvárosban vagyok, veszek pár szendvicset vagy más ételt, és otthagyom őket alvó hajléktalan emberek mellett. Tudom, hogy, ha felébrednek, úgyis éhesek lesznek. Jobban érzem magam, ha tudom, hogy valaki reggelizni fog egy jót, és nem kell testi épséget veszélyeztetve zacskó chipset lopnia a boltból. Nem érdekel, hogy az illető azért került-e utcára, mert balszerencsés volt, vagy mert függőségben szenved. Mindenkinek joga van nem éhezni. Ők is emberek.

  1. Egyébként ilyenkor rengeteg lehetőség van nagyobb léptékben is segíteni embereknek – például csatlakozhatsz önkéntes csoportokhoz, akik főtt ételt osztanak, vagy az utcán dolgoznak. Képzeld el, hogy otthon ülsz, a hűtőd tele van ennivalóval, meleg körötted a szoba, és sorozatokat nézel, miközben szomorú vagy. Eközben mások a havas utcán alszanak, ahol a „Boldog Karácsony” fényei villódznak a lassan kékre váló arcokon…

Az iras folytatas a Uj Egyensuly oldalon olvashato.

 

A halottak nem halnak meg

“A halottak nem halnak meg; egyszerűen eltávoznak, és mi otthon maradunk a fejükben.”

(Gabriel García Márquez – Szerelem a kolera idején)

 

(Halottak napi beszámoló Mexikóból)

 

Hatalmas mosollyal az arcomon masíroztam hazafelé. Végre nincs több munka mára, szabad vagyok. A kapuban láttam, ott áll a szomszéd. Mosolyom még szélesebb lett. Szeretem ezt a családot, akikkel körülvéve élek. Mikor láttam a kapun kigördülő halottaskocsit, biztos voltam benne, hogy csak jó fejek voltak, és kinyitották a kaput, hogy az autó meg tudjon fordulni. Lévén olyan hosszú, mint egy mikrobusz, az utca meg keskeny.

Az udvaron már ki volt feszítve az eső és/vagy nap ellen védő, lényegében az egész udvart lefedő ponyva. Alatta, mint szeppent kisiskolások, rendezett sorokban kuporogtak a székek. Itt a mosolyt valamiféle értetlenkedés váltotta fel. Ez pont úgy néz ki, mintha meghalt volna valaki. De itt nem lakik senki, aki halni lenne kész. Valami tévedés lehet.

„Lolita vagyok” – nyújtotta a kezét. Kicsit elmosolyodtam, mert a Nabokov könyvborítókon pallérozódott elmém belső képe és ez a pici mexikói asszony nem sok közös vonást mutatott. „Igazából Dolores, de mert az fájdalmakat jelent (’dolor’ spanyolul: fájdalom), nem szeretem. Szóval szólíts csak Lolitának.”

Lolita valamiért az első pillanattól bizalmat szavazott nekem. Minden találkozáskor megölelgettük egymást, és minden nap ‘beszélgettünk’ kicsit. Azaz ő beszélt, én meg csak mosolyogtam, mert egy kukkot sem értettem abból, amit mond. De ez nem tartotta vissza attól, hogy meséljen a gyógynövényekről, hogy megosszon velem recepteket, vagy hogy átvigyünk egymásnak némi kóstolót az éppen aktuális főztünkből. Sőt, egy alkalommal még az apokrif iratokról is elbeszélgettünk. (Ekkorra már felcsipegettem egy pici spanyoltudást, onnan sejtem, mi volt a téma.) Meg az ő istenéről, aki az egyetlen volt Lolita életében, aki lelke titkainak igaz értője, őrzője volt. Népes család vette körbe, gyerekek, unokák, férj… de még ezen díszletek résein is átszivárgott az a magányosság, ami a világban igazi otthont nem találó emberek sajátja. Lehet, a kapcsolódásuk azért ment olyan mélyre, mert ezt a nyelvet viszont tökéletesen beszéltem. Bizalmat szavazott nekem, talán mert én is olyan voltam, mint az ő istene – én is őriztem azt a szavai közt megbúvó titkot, amit egy feleség sem mond el a férjének, egy anya sem a gyerekeinek.

Hétfőn éjjel valaki csöngetett a főkapun. És újra. ‘Mi van, senki nem ér rá beengedni az érkezőt?’ – morfondíroztam. A három év alatt először fordult elő, hogy én nyitottam kaput. Holott minden lakásban égett a villany, az ajtók kitárva, ergo mindenki otthon volt. Igen, tény, valahogy nagyobb volt a csend, mint rendesen. Meg az esti hét órás kávépörkölés illata is elmaradt… Az unokák voltak. Elfelejtettek kulcsot vinni. Súlytalan csevegésük lehalkította bennem a „valami furcsa” vészvillogását. Biztos ünnepelnek valamit a többiek valahol máshol.

Itt nem lakik senki, aki halni lenne kész. Mi történt?

– Lolita. Éjjel elment.

A hír annyira elrugaszkodott volt a valóságtól, hogy a rendszerem nem tudta feldolgozni a beérkező információt. Az arcom izmai csúszkáltak az idióta vigyor és a „sírni kéne” agyparancs amorf koordinátái közt. Percekbe telt, mire értelmet nyertek a szavak. Pláne, hogy Lolita még mindig nem jelent meg a ház ajtajában, nem öleltük meg egymást, mint minden találkozáskor, nem mondta senki, hogy „itt az én ‘muñequita güera’-m” (szőke babácska). Először csak dermedten ültem órákig, míg jöttek-mentek körülöttem a családnak részvétet nyilvánítani érkezők. Aztán leszállt az éj, és az én ‘babácska arcomat’ reggelre virradóra torz masszává gyúrták a még napokig elállni nem akaró könnyek.

Néha kimegyek Lolitához beszélgetni. Egy szép nagy fa alatt pihen. Azt képzelem, ott van a fában. Hogy a rám pottyanó levelekben ő simogat, hogy a nyíló virágok illatában ő üzen. Hamarosan nem csak a száraz virágok meg az egy-két gyertyacsonk ül majd a koporsója fölé húzott földkupacon. Várom a november elsejét. Tudom, érzem, hogy itt van velünk minden nap, de a mexikóiak hite szerint ez lesz az a nap, mikor ‘hivatalosan’ is visszalátogatnak a lelkek. A halottak napja – día de los muertos – az egyik legszebb, ha nem a legszebb ünnep Mexikóban. Erről mesélek kicsit.

Mexikó minden pontján mások a hagyományok. Ahol én lakom, egy pici faluban, ott hetekkel, hónapokkal korábban elkezdenek készülni erre az ünnepre azok a családok, akiknél az előző év november 1-je óta valaki elment. Az utcákon lila-narancs zászlócskák (papel picado) jelennek meg, a boltokban a fő helyre kerülnek a gyertyák és az édességből készült, mindenféle méretű koponyák.

Ahogy a családtag halála után kilenc napon keresztül nyitva vannak a házak bejáratai, és bárki mehet az esti rózsafüzérre, e napokban a nehéz fémkapuk újra kitárulnak, és várják mindazokat, akiknek valaha jelentett bármit az elhunyt. November elseje éjszakáján a gyermekek lelkei, november 2-án pedig az elhunyt felnőttek lelkei látogatnak vissza az evilágba.

A házak előtt sokszor állnak életnagyságú Catrinák (elegánsan öltöztetett csontváz nők vagy férfiak – ez utóbbi esetben Catrin a nevük), akik eredeti alkotójuk, José Guadalupe Posada grafikus szándéka szerint a társadalmi osztályok közötti különbségeket és a halál iránti egyenlőséget jelképezik. De méggyakrabban az elhunytat formázó, annak ruháit viselő, mindeféléből összeeszkábált figurák fogadják a látogatót, éppen azt a tevékenységet űzve, ami leginkább jellemezte az elmentet élete során: avokádót árulnak, tortillát sütnek, vagy ökröt hajtanak a túlvilág végtelen mezején. Ők „tessékelnek” be a házba.

A kaputól sárga virágszirmokból (Cempasúchil – alias bársonyvirág alias büdöske), vagy színezett fűrészporból kialakított csapás irányítja a ház felé haladót. Nem csak az élő látogatóknak, de a hazatérő lelkeknek is vezérfonalul szolgálva.

Ezeken az éjszakákon házról házra járva cipeljük a már október eleje óta kapható, egy méteres gyertyákat, amiből érkezésünkkor már több tucat pislog az oltár előtt. Aki visz gyertyát, kap egy pici csomagot. Vagy édesség van benne, vagy pan dulce (édes kenyér), vagy pici ajándékok… Kicsit a mikulás csomagra emlékeztet az egész gesztus. Mindig olyan izgalmas, mivel lepi meg a család a látogatókat.

Van picit leülés, pár szó váltása a házigazdákkal, ismerősökkel. És természetesen étel és ital: tea, café de olla (többnyire gyenge kávé, fahéjjal és piloncilloval /sötét nádcukor/), pan dulce, tamales (kukorica masszából készült, kukoricalevélbe / banánlevélbe – csomagolt, hússal vagy zöldséggel vagy sajttal, chili paprikával töltött étel, amit párolással készítenek el). És a legtöbb helyen előkerül a mezcal, vagy a „maracuja”-nak becézett ital – ami mezcal és maracuja gyümölcs keverékéből készül, és – ami elég veszélyes, mert a gyümölcs íze teljesen elfeledteti a mezcal ezen italban való létezését, és pillanatok alatt garantált lehet a kicsit túl virágos hangulat.

Ejtsünk most pár szót az oltárról, ami az egész ünnepség központja. Ez az a hely, ahol a holtak szellemei összegyűlhetnek, hogy a családjukkal együtt ünnepeljék a halottak napját. Ez háztartástól és vérmérséklettől (de lehet, a ‘pénztárca’ szót használni helyénvalóbb) függően lehet egy pár emeletes, egyszerű oltár, vagy Disneylandre hajazó, elképesztő kreativitással és munkával létrehozott installáció.

Az oltáron hagyományosan négy elem képviselteti magát: a föld (ételek), a levegő (papel picado), a víz (víz) és a tűz (gyertyák).

Az oltár emeletei a létezés különböző síkjait és a lélek útját szimbolizálják a halál után. Az alsóbb szintje a földi világot reprezentálja. Az itt elhelyezett ételek és italok az elhunyt kedvencei. Ez a szint biztosítja, hogy az elhunytak lelkének szükségleteit kielégítsék, amikor visszatérnek az ünnepre. A felsőbb szint(ek) a mennyei világot jelentik, ahol az isteni lények, szentek és az elhunytak lelkei találhatók. Itt találhatók a szentképek, gyertyák és az elment fényképei.

De lássuk kicsit részletesebben. Kezdjük azzal, ami minden oltárnak sajátja….

Az iras folytatasa az Uj Egyensuly oldalon olvashato.  Klikk ide

Es egy kis raadas, a temahoz kapcsolodo YouTube vieo arrol, hogyan keszitsunk Halottak Napi oltart mexikoi modra itt hallgathatsz par infot:

Oltárkészítés Día de los Muertos-ra: Minden, amit Tudnod Kell!

 

 

 

 

Bufo kaland

Újjászületés-mesék az Óperenciás tengeren túlról

– Bufo kaland – egy tizenöt perces meghalás meséje –

‘Csak amilyen mértékben az ember újra meg újra kiteszi magát a megsemmisülésnek, annyira tud benne megszületni az, ami elpusztíthatatlan.’ (Karlfried Graf Von Durkheim)

Több hete kerestem ezt a mondatot. Több hete akarom megfogalmazni azt a totális megsemmisülés élményt, ami után az addigi élet délibábbá lesz. Arról fogok írni, hogy mi van a délibábon túl. Hogy milyen az élet a szivárvány bokájánál.

Sonorában vagyunk. Mexikó északi, sivatagos része. A település neve Punta Chueca. Semmi nincs itt a sivatagon és a fű helyett mindehol növő műanyag szeméten kívül, amit a szél a település egyik sarkából a másikba terel, így ütve el az ólmosan vánszorgó időt. A fátlan kietlenségben csak pár ház guggol. Cél nélkül poroszkáló, bordájukat zörgető kutyák az egyetlen járókelő a forró port sóhajtó utakon. Ahol a szárazföld véget ér, kezdődik a tenger. Benne pár perc hajózásra egy pici sziget, Shark Island (Cápa sziget) amin a Bufo Alvariusok / ‘Sonoran Desert toad’-ok (Sonora Sivatagi Varangy) élnek. Puenta Chueca lakói az év bizonyos időszakaiban éjszaka áthajóznak a szigetre, és meglepik annak lakóit, s a szemeik mögött található mirigyekből lefejik a védekezésre használt mérget. Ezt papírnál vékonyabb, áttetsző lapokká szárítják, majd apró darabkáit üveg pipában melegítik, és az így képződő füstöt beszívják. Hatóanyaga 5-MeO-DMT, minek hatását úgy fogalmazta meg valaki: “rakétahajózás a kozmosz közepébe”. Ez az áttetsző lapka bufo (helyi nyelven: kuarepa) néven fut. Punta Chueca lényegében a bufo turizmusból él. Ja, és mielőtt elfelejteném, a helyiek szerint a sziget egy UFO leszállóhely is. A legidősebb bufo-sámánt, alias Chapitot, saját bevallása szerint többször is elragadták. Bevallom, erről semmiféle véleményem nincs. Mikor az életnedveket mindenből mohón kiszürcsölő napon ücsörögtem egy bálna-csigolyán, azon töprengve, hogy fogok visszatagozódni a társadalomba az előző napi bufo-kaland után, talán a szemöldököm sem moccant volna, ha landol előttem egy csészealj. Puenta Chueca az a világ, ahol a normalitásról alkotott fogalmaink percek alatt átkereteződnek, és nem lesznek semmi több, mint az a kidobott műanyag zacskó, mit az egyik óriás kaktusz csúcsára biggyeszt az unalmában mindenből viccet csináló szél.…

Hogy hogy kerültem a világnak erre a végére? Az egész a három hónapos costa ricai vízumom lejárásával kezdődött. Éppen el kellett volna hagynom az országot, de cél és terv híján csak tehetetlen toporogtam, és vártam valami csoda-félét. Mikor ismerősöktől jött a telefonhívás, hogy egy autonyi csapat Mexikóba indul a palenquei maya piramisokat meglátogatni, lenne-e kedvem velük tartani. Volt.

Palenque olyan volt, mintha egy Indiana Jones filmbe csöppentem volna. Elvarázsolódtam. Így esett meg, hogy a négy naposra tervezett visa meghosszabbítás picit elnyúlt. A többiek visszatértek Guatemalába, én meg egy El Jardin nevű helyen találtam magam. A hely fő profilja a permakultúra alapú gazdálkodás, és plant medicine, főleg ayahuasca ceremóniák lebonyolítása. Ez volt a nyúlüreg, amibe fejest ugorva érkeztek életembe az újabb és újabb karakterek, Mexicó kimondhatatlan nevű csücskeibe invitálva. És így esett, hogy én, aki mindeféle drogok, plant medicinák, és ceremoniák tekintetében szűzlány voltam, ott csücsültem egy másik dimenzió terülj-terülj asztalkájánál. Mindjárt a fő helyen.

Mikor a sonorai kalandra igent mondtam, fogalmam sem volt, hogy hol van Sonora, vagy hogy mire is szerződök. Annyit tudtam, hogy egy női retreat lesz, egy helyi és egy európia nő vezetésével. Nem kellett sokat bajlódniuk a marketinggel. Nekem ennyivel eladták az életem új vágányra siklató, retreatnek véletlen sem, vagy csak nagyon tágan értelmezve nevezhető következő napok eseményeit.

Punta Chuecaban a Seri vagy Comcac elnevezésű bennszülött emberek élnek. Közösségük zárt, senki nem telepedhet le, vásárolhat házat, aki nem közülük való. De hogy lássuk, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, két európai nőnek sikerült a világ ezen sarkában otthora találnia. Az egyikük (egy szlovák hölgy) oda házasodott, a másikuk (francia) olyan sokat járt bufo ceremóniára, hogy végül befogadták, és ma ő az egyik bufo sámán. Hatvan éves nőként, hófehér hosszú rasztahajával, a széllel örök táncban kokettáló színes kendőivel úgy él a zord arcú, nyakig gombolt helyi emberek közt, mint valami mesebeli jóboszorkány.

Ő, Annique. Tündér-keresztanyám. Mikor egy napig csak moccanatlan ültem, és a könnyeim folyásán kívül semmi nem jelezte, hogy élek, ő vigyázott rám.

Az első bufo ceremóniát ő vezette. Vízben. Kicsit fáztam az ötlettől. Nem sok kedvem volt öntudatlanságomból arra ébredni, hogy légcsövem marja a sós tengervíz. De sok választásom nem volt: bízom benne vagy bízom benne. Áthajóztunk hát a fent említett szigetre, mindenki megkapta a maga rapé es kambo bevezető / tisztító körét (a kambóról EBBEN a cikkemben olvashatsz https://ujegyensuly.hu/onismeret/a-kamboval-olyan-vilagba-kaptam-bebocsatast-aminek-a-letezeserol-sem-tudtam), ami után csak annyira éreztem magam ledarálva, hogy az ismeretlentől félni, szorongani már nem maradt erőm. Találtunk a parton egy sekély pontot, Annique elkezdte melegíteni a körömnyi áttetsző lapkát, aminek a füstjét beszippantottam, benntart, 1-2-3 és bammm… se kép, se hang. A valóság úgy szaladt szét, mint víz felszínén az olajcsepp. Ő tartott a vízen, énekelt, kivárta azt a pár percet amíg a bufo hatása alatt a dzsungel mélyén kóboroltam a bogarak és békák közt, majd mikor életemben először kimondtam ‘I need your help!’ (Segítségre van szükségem!) (Igen, nekem ehhez béka-mérget kellett szívnom…), átölelt és addig ringatott, míg vissza nem tértem a jelenbe. Ami olyan volt, mint egy túlszaturált Disney film. A halak úgy ugráltak ki a vízből, mintha én lennék az új hableány és ők jöttek köszönteni. A szívem csordultig telt szeretettel. Szerelmes voltam az életbe, magamba, mindenbe körülöttem. Bárhová néztem, minden csoda volt. Ha az e világra érkező babát nem a kórházi neon fény vágná képen, hanem egy olyan biztonságos ölelésbe érkezne, amibe én akkor és ott, talán ő is ilyen csodálkozással nézné ezt a hihetelen kavalkádot maga körül.

De nem kedves olvasó, ez még nem siklatta addigi életem gőzösét sehova. A végtelen szeretet és csoda megtapasztalása vitathatatlanul meghatározó élmény volt. De amiért a sors ide irányított, az két nap múlva következett.

Az egyik meghívóm azt mondta, szép volt ez a tapasztalás, szép, de az igazi bufo ceremóniát a helyiek vezetik. Azt az élményt is be kell engedni. Elmentünk hát az egyik helyi hölgyhöz (fent említett Chapito fiának feleségéhez), hogy mikor is lesz az általa prezentált ceremónia. Ő üzent, csak felteszi a tyúklevest főni, és már jön is. Épp a reggelim első falatjánál tartottam, mikor érkezett, fiaival, mint segédekkel. Akkor már rossz érzésem volt, mert a fiúkat addig nem sokat láttam józanon. De gondoltam, csak tudják mit csinálnak. Kisétáltunk a partra, majd mindenféle különösebb előkészület, ráhangolódás, ceremóniázás nélkül már érkezett is a füst. Beszippant, tart, és bumm. Kipárolgott minden erő a testemből, csontjaim elfolyósodtak, a valóság apró pixelekre hullott. Egy ideig még a tudatosság szelleme ott bújócskázott agysejtjeim közt, lelkendezett, hogy ‘á de jó ez a gondolat, ezt majd jól leírom, mikor felébredtem’… Ám akkor valami olyan erő, amit eddig nem tapasztaltam megragadott, és zuhanni kezdtem. Egyenesen bele a napba. És mint tudjuk, a napban az ember-félék nem sok eséllyel élnek túl…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

Számok fogságában

 

Számok fogságában

– van-e élet negyven fölött? –

 

Mérgemben még soha nem fogtam billentyűzetet. Tudom, bármi, ami irritál, kizökkent szofiszikált sztoicizmusomból, mindig jó lehetőség az önvizsgálatra, sötét árnyakkal való szembenézésre. Ígerem, meg is teszem, hogy jobb emberré válhassak általa, de előbb leírom ami a szívem nyomja.

Egy neves női magazin arról ír, hogy 40 felett ha nem akarunk elhízni, a csokiról való lemondás után jobb ha a krumplit cukkínire, a kukoricát répára, a jégsalátát leveles kelre, a görögdinnyét málnára cseréljük.

48 éves vagyok. Már nem csupán 40 fölöttinek számítok, de olyannak, akinek az ötvenes évek szele jócskán a hajába túr. A korhatároló cikkek – bár jóindulatúan sejteni vélem, pusztán a segíteni akarás íratja őket, meg az újabb kutatási eredmények publikálásának vágya, ami nagyon nemes, de – mintha egy láthatatlanná tévő sarok felé igyekeznének terelni, ahol az élet élvezetének hírmagja sincs, csak csendes létezés van, végvárás.

Az idő haladtával egyre gyakrabban koppannak homlokaink a szemmel nem regisztrálható, de nagyon is jelenlévő üvegfalakba. 35 fölött veszélyes szülni. 40 fölött vigyázz a hasadra rakodó zsírral. 50 fölött ciki a hosszú haj. 60 fölött ne viselj színes ruhákat, pláne ne mintásat, virágosat. 70 fölött ugye nem jut eszedbe szexelni? 80 fölött: ‘Jaj de édes a néni! Táncol!’… De miért is ne táncolna?

Egy nap egy barátommal beszélgettünk. Mindkettőnk egyedül él. Töprengtünk, milyen jók is voltak ezek a szingli évek, mert végre tisztában lettünk azzal kik vagyunk, mit akarunk, mik a határaink. Latolgattunk, egy esetleges jövőben vágyunk-e párkapcsolatban élni, és ha úgy alakulna, akarunk-e az új partnerrel gyereket? Én ez utóbbi kérdésre szinte gondolkodás nélkül vágtam rá a nemet. Majd 50 évesen elfogadott tény, hogy ez a hajó elment. Ő viszont majd 60 évesen a kétely legapróbb árnya nélkül mondta, persze, ha úgy alakulna, miért is ne. Válasza könnyedségén úgy meglepődtem, mintha egy a semmiből előtűnő, kárörvendő szellem rúgott volna orrba. A természet szelleme. Bennem, egy tízessel fiatalabban, már rég fel sem merül, ami neki még életterv lehet. Mert én nő vagyok, ő meg férfi. És ezzel nem fellebezhetek senkinél. Nálunk korábban zárnak az üzletek. De – és megkocogtatnám a ránk borított búra falát – mennyivel korábban? Megfellebbezhetetlen igazság-e a ’35 felett’, vagy ez is csak fantom-üvegajtó, ami talán már ott sincs, csak jól megtanultuk a létét, és eszünkbe sem jut arra sétálni, nehogy lapos arcra érkezzünk.

A számok közé préselt ’normalitás’ komfortjának labirintusában bolyongunk. Ahol az angyal arcú 7 éves arra kér, tanítsak neki olyan meditációt a jóga órán, amit akkor tud használni, mikor stresszes. Ahol tinédzserek lesznek öngyilkosok. Ahol minden családban van legalább egy függő (igen, a legtökéletesebbnek tűnőkben is. És ha függés alatt nem csak a klasszikus alkohol és drogfüggőségekre gondolok, de a munkafüggőre, a pornófüggőre, a vásárlás függőre… akkor több is). A mentális problémák úgy rajzanak, mintha valami elszabadult méhkas zsizsegne létünk levegőjében.

Biztos, hogy nincs még itt az ideje megkérdőjelezni életfelfogásunk rendben levőségét? Újra nyomtatni, átkeretezni, a ‘normalitás’ elfakult fényképeit?

Ok, nem szólok egy szót sem. Én ebből a ‘normális’ rendszerből rég kicsusszantam. Néha el is fog a pánik, hogy valami hiba van bennem, mert se házam, se autóm, se nyugdíj előtakarékosságom, se saját alapítású családom. Úristen, mekkora lúzer vagyok! Mi lesz velem ha 70 – 80 – 200 éves leszek? És jól lenyomasztom magam, míg szét nem nézek, és látom a diszfunkcionalitást, az álmuktól megfosztott embereket, akik csak vonszolják egyik napot a másik után, az életöröm minden fikarcnyi jele nélkül autóstul, házastul. A kifosztott életeket, akik elhitték, ha jó fiú / lány leszel (aka normális), akkor majd egyszercsak jó lesz neked, boldog leszel. Aztán az az egyszercsak nem jött el. És a reklamációs pultnál már nem ül senki.

Pedig ők tényleg jók voltak. Nem ettek csokit, nem ettek behűtött görögdinnyét nyáron, mert az ugye 40 felett hízlal, és féltek a haspárnától. Nem mentek nyaralni, mert az csak pénzkidobás, féltek, fontosabb dolgokra nem marad. Nem vették le a cipőjüket és sétáltak mezítláb, mert féltek, hogy koszos lesz a lábuk, meg talán még bőrkeményedés is nőhet rajta. Nem festették a hajukat szívük vágyának megfelelően, mert tartottak a szomszédasszonyok összesúgásától, hogy nézd már, hogy flancol. Nem hagyták a hajukat természetesen őszülni, mert féltek a megítéléstől, hogy de öreg vagy. Szültek sok gyereket, mert féltek, hogy egyedül maradnak öreg korukra, vagy elegük lett, hogy az egész család nyaggatja őket, mikor jön már a kis trónörökös? Nem szültek, mert féltek, hogy egyedülálló anyukaként nem számítanak majd családnak és nem lesz elég erejük egyidejűleg teljes értékű anyukák és munkaerők, anyukák és apukák lenni a pici számára. Nagy lagzijuk volt millió idegen arccal, feszengő díszletek közt, mert a partner családja úgy akarta, holott legszívesebben egy réti piknikre hívták volna a legközelebbi barátokat. Nyomták a hétfőtől péntekig 8:00 – 17:00-ket egészen a nyugdíjig, utálták az egészet, néha szidták a főnököt, de muszáj volt csinálni, mert a törlesztőt fizetni kell, meg a gyereket is etetni, ruházni.

“Na jó, és ezzel a sok ‘bölcsességgel’ mit kezdjek?” – vetheti fel jogosan a kedves olvasó. Megint itt egy megmondó-ember. Ha annyira okos vagyok, akkor mondjam meg a tutit! Hát az van, hogy tuti nincs. Nincs recept. Vagy ha valamit nagyon receptnek akarok nevezni, akkor annyi van, hogy talán ha néha megállnák egy pillanatra, leülnénk a bent türelmesen várakozó kis énkével és megkérdeznénk, mit szeretnél, az talán segítene. Fogja ő mondani. Mondja ő máskor is, mikor néha elfogy az a híres türelme: ‘Olyan jó lenne legalább egy napra elmenni vidékre egy csendes tó mellé bambulni. Vagy sétálni a közeli erdőben. Olyan jó lenne elmenni tornázni egyet, vagy a barátokkal beszélgetni. Olyan jó lenne egy masszázs. Olyan jó lenne a párommal egy hétvége a gyerekek nélkül. Olyan jó lenne elolvasni azt a könyvet, ami hónapok óta ott porosodik az éjjeli-szekrényemen.’ De olyan kis gyenge a hangja, olyan az elmén éppen csak átsuhanó gondolat ez, hogy a félelmek súlya és a rohanás slungja vissza is parancsolják, várjon még egy kicsit. Feltoljuk a MAJD táblát, és illaberek, már nyakig is állunk a munkában, takarításban, mosásban, főzésben… még 30 – 40 évig.

És az élet szépen elgyalogol mellettünk. Lehet, áll majd pár ember a sírunk mellett, és…

 

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

A jelen édességéről

Egy gödörbe hullás kapcsán a jelen édességéről

 

A klasszikus mesék 21. századivá értelmezését úgy manifesztáltam a napokban, hogy a nyúlüregbe pottyanó Alice-t és az egy másik nyílásba beszorult Micimackót idéztem meg, amolyan MiciAlice-ként ücsörögve az autó-úton, az esőcsatorna rácsai közé szorult fél lábbal kalimpálva a föld alatti, mélyebb értelem felé.

Ha lehet egy karakterrel több – tettem mindezt a Cheshire Macskát megszégyenítő mosollyal az arcomon. Vigyorom annak a ténynek szólt, hogy egy írásomon még meg sem száradt a tinta (száradt volna, ha nem laptopba gépelem), amiben arról elmélkedek, milyen jó, hogy Indiában nincs az utcákon tátongó lyuk táblával jelezve. Hogy lehet esni szabadon. És mit ad isten, pár órára rá egy több méter széles úton éppen belelépek abba az egy bizonyos pontba, ahová bele tud csússzanni a lábam… de ki már nem.

Itt következhetne egy kis elmélkedés a véletlenről. Hogy tanító szándékkal a lyuk nekem lett odarendelve. Hogy az univerzum küldi a postát… De ma inkább hagyjuk ezt a vonalat. Az univerzum magasról tesz arra, hogy én hova lépek. És olyan fontos sem vagyok, hogy egy lyuk értem keletkezzen az út közepén. Ha felvetődne a kérdés, miért történt mindez, hajlok arra a következtetésre jutni, hogy a tetteinknek következményei vannak. Ha például a telefonom után könyékig járok a táskámban a sötét utcán, nagy eséllyel fogom magam az esőcsatorna rácsainak csapdájába esve találni.

Beleestem, mert amíg a testem sétált hazafelé, az elmém a táskámban kotort, és vak ujjaim végében összpontosult, kik szorgosan azonosították a táska alján talált tárgyakat. Sétált a testem az utcán. Mint egy póráz nélküli kiskutya. Nem, nem az első eset volt, hogy elhagyatottan kóborolt az eb. Az évek során – nem jól, de – bevett szokásommá lett, hogy az életem drága, visszahozhatatlan jelen idejét a múltturkászás vagy a jövőtől való rettegés kagylóján húzom le. És mint tudjuk, amit az ember sokat gyakorol, abból tökély lesz. Előbb csak egy kis agyalás, rágódás, véget nem érő gondolatfutamok léteznek, aztán fizikális szintre manifesztálódik a jelen porondjának folytonos elhagyása apróbb balesetek formájában. És ha ez sem téríti észre a háztulajt, hogy irányba kellene venni az otthont, akkor jöhetenek a súlyosabb betegségek. Na az jól vissza tud bárkit rántani a jelenbe. És nincs több elpotyogtatott jelen-nektár. Mind szigorúan a élet-pirítósra pereg és jóízűen befalatoztatik.

A jelen zamatos, szaftos, ízes. Édes volt a…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

 

 

 

 

Boldog uj

Hol volt, hol nem volt… újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról
Boldog új
(bevezetés)

 

Lassan a lap aljára érek. A mondat végére. Lassan megérik bennem ez az óceán túlpartján töltött négy év, és mint száraz babhéjból a magok, kipörögnek belőlem a szavakba porciózott élmények. 8 Batz* nap van ma. (Az írás 2023 augusztus 17-én kelt.) Egész Guatemala ünnepel. Tüzek égnek szerte, dohány és olvadó cukor füstje karcolja az eget. Újabb 260 napos ciklus kezdődik.

De mielőtt levegőt veszünk új mondatot nyitni, üljünk le és tekintsünk vissza. Milyen mintákat szőttünk a szövetbe? Sötéteink és világosaink milyen muzsikát komponáltak a lépegető lábak alá?

***

2020 február 1-én landolt velem a repülőgép Guatemalában. Idestova négy éve élek közép és észak amerikában. Négy év. Dorotty összecsapja piros cipője sarkait, és hopp, eltelt. Ha kicsit szálazok rajta, akkor viszont egy hosszú kihordási periódust kapok. Ennyi időbe telt kihordani és megszülni egy új önmagam.

***

Már évek óta vakító fehérre meszelt falak közt éltem, minden fontos tárgyam dobozokban hevert egy másik ország padlásán. Évek óta álltam a rajtvonalnál.

Hajnal három körül riadtam fel. Kép nélküli álmaim filmjének vetítőjében elszakadhatott a film. Ébren pásztáztam a holdfény rajzolta árnyakat a plafonon. És akkor eldördült a rajtpisztoly: ‘Ha itt maradsz, meghalsz.’ – hallottam. Tessék? Ültem fel az ágyban kikerekedett szemekkel. Olyan tiszta, világos, határozott volt az állítás, mintha mellettem ülve mondta volna valaki. Mit volt mit tenni, megvettem hát a repülőjegyet Guatemalába, februárban landoltam, és márciusban kitört a covid. Hogy szabadúszó jógatanárként hogy alakult volna az életem Londonban, ahol minden jóga stúdiót bezártak, fölösleges részletezni. Azért örülök, hogy hagyom, hogy néha elmenjen a józan eszem.

***

Guatemala volt a tündérkeresztanyu. Kedvesen, gyengéden vezetgetett az ismeretlen kontinens szokásai, tradíciói közt.  Picit később Mexikó ölelt magához. Lendületes szorítása nem sok szuszt hagyott bennem. ‘Gyere lányom, mutatok neked valamit!’ – és kézen fogva vezetett el magamtól MAGAMhoz.

Végig fogta a kezem. Akkor is, amikor beléptem életem első temazcaljába. Akkor is, mikor az első ayahuasca ceremónián, mintha egy Escher képen, bolyongtam a valóságsíkok végeérhetetlen lépcsőházában. És pár nap múlva, mikor a tengerben lebegve éreztem, beszippant a dzsungel aljnövényzete (bevezetés a bufo világába – de erről másik írásban mesélek) s életemben először kimondtam, ‘Segítségre van szükségem!’. S mikor egy másik, kevésbé lágyra sikerült bufo ceremónián láttam az alagút végi fényt. Aztán még hónapokig, mikor betonra olvadt fagyiként léteztem.

És bevezetett közösségekbe, elvezetett emberekhez, akik hálót szőttek alám, akik csendesen szemlélték, ahogy új formába kanalazom magam. Gyökereket adott, tradíciót. 365 napos nyarat, amiről régen magam is kikacagva önmagam álmodoztam – mert ugye tudjuk, ilyen nincs. Amíg egy nap ki nem derült, hogy de van.

Álmokat adott. Visszalopta a játékosságot, a spontaneitást, az ízeket, a szenvedélyt az életembe. Időt kaptam. Sokat.

Ha látta lefelé görbülő szám, bevezetett egy temazcalba, elvitt táncolni, vagy sétált velem napokon keresztül, száz kilométereket, Mert ott az izzadtságba, párába, leszakadó esőbe keveredő könnyeket úgy hívják: medicine (gyógyszer).

Nem hiszek abban, hogy gyógyulnunk kell. Mert akkor…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

Újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról

 

Újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról

– Kambó –

Változó kinek mikor üt be, nekem 39 éves koromban jött a felismerés, hogy meg fogok halni, és kezdeni kéne valamit az életemmel. Még tébláboltam pár évet, míg végül beírtam a google-be, hogy ayahuasca, mire kijött az, hogy kambo. Nem tudtam mi az, de ott volt, karnyújtásnyira, jókor, jó időben, hát mentem. Három napra kiköltöztem London külkerületébe egy kambo elvonulásra. Első állomás.

De előbb a tények. Mi is az a kambo?

A kambo tradícionális gyógyító mód dél-amerika szerte. Az amazonas medencében honos óriás majombéka bőrváladéka, méreganyaga, amit védekezéskor termel a szervezete. Az emberi bőrön ejtett pici sebbe téve fejti ki hatását, ami 15-20 perc. Ahogy a sebbe kerül, pár percen belül jelentkezhetnek olyan tünetek, mint izzadás, szédülés, hányinger, hányás, erősebb szívverés. Mélyebb kutatások hiányoznak, de sokan állítják, segíthet az olyan problémák kezelésében, mint függőségek, alzheimer, rák, krónikus fájdalom, cukorbetegség, rheumatism, HIV. Mentális szinten segíthet a depresszió, szorongás, szomorúság oldásában, elengedésében. A ceremonia után könnyedebbnek érzhetjük a lelkünket. Tudatmódosító hatása nincs, maximum kisebb eufóriát okozhat.

Itt vett tenyerére a sors. Két fiatal lány, csordultig anyai védő-óvó ösztönökkel és végtelen fényű szeretettel volt a host. Úgy nyitottak ajtót és olyan természetességgel öleltek át, mint egy ezer éve látott családtagot. Meglepett, de azonnal feloldódtam. Ilyen légkörben nincs értelme szorongani. Rajtam kívül 3-4 ember vett részt a hosszú hétvége programjában. Mindenki saját szobával, a saját ágyon üdvözlő kártya, túlságosan is személyes üzenettel. ‘Hogy ismerhetnek ennyire jól?’ – tűnődtem. Csak ültem. Éreztem, hazaértem. Bármi is történjék e három nap alatt, készen állok.

Másnap 1,5 – 2 liter víz volt a reggeli. Már az ötlet, hogy ezt mind meg kell innom felfordította a gyomrom. Eztán jöhetett csak a fő fogás, a békaméreg.

Az ayurveda tanárom azt mondta, pisi – kaki – hányás – tüsszentés – szellentés… ezek mind természetes folyamatok. Soha nem szabad őket visszatartani, mert megbetegítik a testet. Nos, ekkor őt még nem ismertem, de mert gyakorlott buszon hányó gyerek voltam, erős szorongással konstatáltam, én itt két vadidegen előtt, mi több, hozzájuk a komfortosnál közelebb tartózkodva fogom perceken belül abszolválni a hányás részt. Gondosan szocializált énem görcsösen kapaszkodott az ajtófélfába, hogy ‘Na eeezt nem! Ez aaakkora szégyen! Ez nem fér bele!’ Mire a ‘jólány’ énem jól fenéken billentette, hogy ha már itt vagyunk, akkor moderáld magad. Idejöttél, fizettél, nem kell a jelenet. Itt most nyilvános hányás lesz. És betaszajtotta az ellenkezőt a két lány közt álló székre.

Ülök az ablak előtt. Nézem a világ legunalmasabb utcáján a szemben lévő nem kevésbé érdektelen házat. Elhalad egy ember. Én itt ülök, mindjárt meghalok, ő meg csak sétál. Micsoda különbségek élet és élet közt! És csak egy fal választ el bennünket.

Pici fapálcát égetnek, s nyomják a bőrömhöz, mi apró pontot éget a karomba. Az így képződött sebbe meg beleültetik a méregpöttyöket. Ma négy pötty, holnap öt, aztán hat. Fessünk katicát! Próbálok nem gondolkodni. Már mindegy. Már történik. Már kúszik fel a forróság a fejembe, terül szét, dagad, nő a fejem, mélyül a légzés. Hagyom hogy mélyüljön, hagyom, hogy történjen. Csak nő a fejem, szorul a gyomrom. Hányás.

‘Belowed child. My heart is yours’ (Jai-Jagdeesh – In Dreams) – sosem hallottam ehhez hasonló dalt korábban. Nekem énekel ez a lány a lejátszóból. Mit a lejátszóból?! Ott ül a hangfal tetején, pengeti gitárját és szíve minden szeretetével önti rám ezeket a fénylő, ölelő szavakat. A bennem kuporgó pici kislány felelmeli a fejét. Valaki szól hozzá? Valaki szereti? Öleli? Pár könny végigfolyik az arcomon. Nézem a világ legunalmasabb utcájának legunalmasabb házát. Nézem a langyos napsütést. Ahogy a gyomrom szorítása csökken, nyílik a szívem. És szeretem a háztető minden cserepét. A kábeleken tollászkodó madarakat. A kábelt. A függöny apró moccanásait. Azt az amott sétálót, őt is. Szeretek.

Az iras folytatasa az ide klikkelve oldalon olvashato

Önelhanyagolás vagy határtologatás

 

 

Önelhanyagolás vagy határtologatás

– kalandozások az önismeret útvesztőiben –

 

‘Igényeid elhanyagolása, figyelmen kívül hagyása nem ünneplendő dolog. Nem egy jelvény, amelyet büszkén kellene viselni.’

Emlékszel kedves olvasó arra a Mátrixos pillanatra, mikor Neo felé haladnak a puskagolyók? Aztán egyszercsak kimerevedik a kép, s a fémdarabok csörögve lehullanak. Nos, e fenti mondatok olvasáskor az én életemben is ilyeténképp zökkent ki az idő egy pillanatra, és elmém kirakójában helyére pottyant egy puzzle darab.

***

Jó kislány voltam. Csendes, rendes, az a semmi vizet nem zavaró, szagtalan, láthatatlan fajta. Én legalábbis így emlékszem. A filmélményeimből – a kalapja alól szótlanul kitekintő – Charles Bronson, vagy a lóhátról némán körbekémlelő, Winnetou volt az ideálom. Az, aki csak hallgat, összeszorított ajkakkal küzd, soha nem panaszkodik. Sőt, ha a zene elég drámai és a háttérben elég vanílián megy le a nap, akár meg is hal. Zokszó nélkül.

***

Indiában hálás voltam, mikor az utca közepén tátongó lyukat nem jelezte előre semmiféle tábla, villogó lámpa, kiírás. Hogy csak nem foglalkoztak a témával, mert amúgy is volt millió lyuk az utcákon, vagy meglovagolva a kortárs áramlatokat, az utcán való haladást a ‘mindefulness’ égisze alatt a jelenben levés gyakorlására élesítették, ki tudja. Tény, London után, ahol a zebra fel van festve az aszfaltra (1), van lámpa, ami pislog, sípol, épp csak nem perdül táncra (2), az útra van írva, hogy ‘jobb’ és ‘bal’ (3) és ha még mindig lennének kételyeim mit is kell most tennem, felfestett nyilak jelzik a széttekintés irányát (4)… Szóval ez a ‘huzatvédő huzaton is huzat van’ mentalitás után jól esett szabadon dönteni saját gödörbehullásom felől.

***

Talán ezért is találtam hamar otthonra a mexikói játszótéren, ahol olyan válogatott kihívásokkal mérhettem ellenálló képességem, mint a pre-hyspanic táncos összejövetelek két napos nem alvása, a harmadik napon meg vagy konyhakövön, kocsifelhajtóban, vagy simán a szabad ég alatt, karton papíron. A bármilyen felületen, esőben, tűző napon való több órás tánc. A ‘vision quest’ (vízió keresése) négy napos evés-ivás-mozgás mentes magánya. A temazcal szédülésig fűtött gyomrában való másfél órás ücsörgés. Vagy a napi tizenkét órás túrák alig ruhában, huaracheban (ejtsd: waracse; egyfajta szandál) a magas hegyek közt, hideg esőben. És én még csirke vagyok, mert nem vettem részt mint táncos a ‘Sun dance’ (naptánc) négy napján, ahol a fenti elemek mindegyike szerepet kap.

Kesőbbi írásokban majd mesélek részletesebben ezekről az eseményekről. Most csak annyit, hogy az ezen elemeket tartalmazó életformát ‘Camino rojo’-nak (Vörös út) hívják. Egyes elemek eredetileg a Lakota (észak amerikai native indián) hagyományt képezték, ami átszivárgott Mexikóba, és azóta is aktívan létezik. Tartozéka még az alázat, a szolgálat, a szerény élet és mindenféle ‘plant medicine’ (főleg peyote kaktusz) ceremóniák. Lényegében az önmegismerés egyik útja. Akik az utat járják, ‘guerrero’-nak (harcosnak) szólítják egymást.  (Lélekben ‘guerrero’, az élethez való hozzáállásban harcos. Senki nem rohangál machetevel és kaszabolja le őrült Don Quijoteként a vélt ellenséget.)

A temazcal sötét gyomra olykor amolyan önkéntes gyóntatószékké avanzsál. Nem egyszer hangoznak el megrázó családi történetek, személyes vallomások alkoholizmusról, rákról, halálról. Ilyenkor ‘Fuerza guerro!’ (Erős vagy! Kitartás!) – kiáltják a többiek bíztatásul. Ha valami kellemetlen, fáj, vérzik, vagy épp végső kimerültségedben sírva fakadsz, akkor az ‘medicina’ (gyógyszer) vagy ‘ofrenda’ (felajánlás). Nem sír veled senki. De tekintélyed lesz, ha végigcsinálod. Jelvény lesz, amit büszkén visel hordója.

Nem minden Mexikóba látogató merül bele nyakig a helyi hagyományokba. Főleg ha az testet, szellemet jelentős mértékben terhelő. Én meg beleszerelmesedtem, és két éven át minden időm ezekkel töltöttem. Hogy mi hajtott?

A cikk folytatása itt olvasható: Új Egyensúly

 

 

Találkozás a belső gyermekemmel – egy meditáció margójára

Találkozás a belső gyermekemmel
– egy meditáció margójára –

Egy csepp alakú barlang-félében történt. A barlang szót csak azért használom, mert kőbe vésett hely volt. Fehér. Tiszta. Világos. Felülről áradt be a fény. Üres volt, csendes.

Egy kisszéken ücsörgött az egyik szegletben. Kék kezeslábas, fehér kis ing világoszölddé mosott mintákkal, nyakig gombolva. Pici piros-volt cipő. A sok gyerek-szaladgálásban az orról teljesen lepattogzott a festék. Lehet, a bohócok orra azért piros, mert minden gyerekcipő orról oda vándorol a szín? Haja kisfiúsan rövidre vágva. Picit duci.

Ezt a fényképet tartottam magamnál évekig, mikor sok-sok évvel ezelőtt fejembe vettem, hogy megszeretem a belső gyermekem. Ez volt az a fotó, amire egy fontos-volt férfi azt mondta: “Minek hurcolod magaddal ezt a csúnya képet? Van annyi képed, amin szebb vagy, nézegesd azokat!” Ideges lett tőle. Félt, ha gyerekünk lenne, ilyen csúnya lenne ő is. Ígyhát nem lett gyerekünk. Én viszont elszánt voltam. Szépnek akartam őt látni. De nem ment. Eltettem hát a fényképet.

Most ez a kislány ott ült a sarokban. Icipici volt. Még annál is kisebb. Bogárka. Picurka kék bogár. Amit az ujjad hegyére is óvva vennél, és csak lélegzetvisszafojtva néznéd, nehogy alig érintésed megölje. Figyeltem titokban. Azt hittem titokban. Tudta, hogy ott vagyok. Egyedül volt, magányosan. Nem félt. Nem volt kíváncsi. Csak volt. Várt? Nem várt. A várás az időben létezik. Ő kívül volt téren és időn. Csak létezett. Nem szólt. Nem reagált a létezésemre. Szemlélődött, ücsörgött buborékjában.

Leültem közel hozzá a földre. Egy fehér, szőrős szőnyeg terült alám. Nyúltam a teáért. Megjelent egy fehér kisasztal, megjelent a tea, a csésze. Felcserélődtek az oksági viszonyok. Az üres térben a mozdulatom teremtette a mozdulatot feltételező tárgyakat. Csak az tárgyiasult, amire ott és abban a pillanatban szükség volt. És ahogy a mozdulat befejeződött, a csésze is eltűnt teástól, asztalostól.

Ülök a kék kis bogár mellett. Feszengek. Nem tudom mit mondjak.

‘Ahogy a gyermek viselkedik veled, az annak a következménye, ahogy te bántál vele.’ – szólt a hang a laptopból.  Durva gyomros. Csak folyt a könnyem. Hát persze. Kritizáltam. Hogy csúnya. Kövér. Rosszul öltözött. Hogy olyan, mint egy kisfiú. Hogy lomha. Hogy unalmas. Hogy nem érdemes elkezdenie, úgysem fog menni.  Ha elbukott, nem mentem oda és öleltem meg. Nem vígasztaltam. Otthagytam szomorúságával. Tanulja meg, hogy szedje össze magát. Szégyelltem mások előtt. Főleg ha hibázott, gyenge volt. Nem álltam ki mellette. Ha valami finomat akart, leráztam, hogy kövér leszel. Ha játszani akart, nem értem rá. Mindig volt mit dolgozni, tanulni, háztartást vezetni. Mindenki fontosabb volt, mint ő. Ha nevetni akart, komolyságra intettem, hogy ne idétlenkedjen már. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára nevetni. Nem szaladgált. Nem volt rossz. Csak elüldögélt, csak észrevétlen létezett. Mint egy kis növény. Már nem is várta, hogy egyszercsak ráérek. A várás még aktív. Abban még van remény. Ő már feladta.

Ültem, és néztem a könnyeimen keresztül. Nem tartottam magam rossz embernek. Talán tényleg nem vagyok az. De a szívem zárva volt ez a kis lény előtt. Szív?! Nem is volt olyanom. Csak egy szürke kő a mellkasomban. Kapcsolódni akartam, de nem tudtam mit mondani. Kínáltam sütivel, de már késő volt. Már szégyellte, hogy képes annyit enni, hogy később kihányja. Inkább nem kért egyet sem.

Hasra feküdtem, és színezni kezdtem egy kifestőt. …

… az írás folytatása az Új Egyensúly oldalán (klikk ide)  olvasható.

Csokikoponya, pan dulce es mezcal

Csokikoponya, pan dulce és mezcal

– avagy a halál színeváltozásai –

Hogy hat-hét évesen milyen meggondolásból ástam ki a pár napja földbe tett kismacska tetemét, rejtély. Valószínű ugyanaz hajtott, ami más 6-7 éveseket tűzbe nyúlni, fáról leesni, mérges bogyókat falatozni invitál: a kíváncsiság. Tény, mikor megláttam a nyüzsgő férgek ezreit, megfogadtam, én soha nem halok meg. Ha mégis, akkor biztosan nem fognak földbe temetni. Ez volt a halállal, annak nagyon is fizikai valóságával való első találkozásom.

Gyerekként néha alvva jártam. Nem kicsit rémültem meg, mikor a szüleim bejelentették, a temető mellé költözünk. Elképzeltem, az egyik ilyen öntudtalan éjjeli kirándulásomból a temető közepén ébredek, sírokból kinyúló csontváz karok és szellemek közt csücsülve. Esténként magam zártam a kaput és kértem a szüleim, rejtsék el előlem a kulcsot.

Később sírgondozást vállaltam, egy kis zsebpénz sosem jön rosszul alapon. A ritkán arra járok hozzátartozóinak minikertjeiből húzgáltam a gazt, és öntöztem a virágokat. Ha végeztem, néha csak elücsörögtem a síremlék szélén, bámulva a naplementét, a márvány keresztek közt botorkálókat, a mély imádságba merülőket. Volt, hogy oda mentem ki olvasni, álmodozni. Mikor már csak látogatóba jártam haza is kisétáltam néha megnyugtatni a lelkem. Félelmetes szellem-játszótérből így lett a temető az én lélek-pihentetőm.

Pár hete érkeztem Mexikóba mikor november elseje lett. És azon kaptam magam, hogy a házi néni lánya kedvesen felkarolva sétált velem a halottak napi tradíció ösvényei felé. Semmit nem értettem, csak néztem, éreztem.

Kötegnyi méteres gyertyákkal haladunk az utcákon. Végiglátogatjuk a helyeket, ahol ismerős, barát, rokon halt meg az előző november elseje óta. A házak kapuja – amik fölött fekete masni jelzi egész évben, innen elment valaki – nyitva, narancs virágokkal (cempasúchil / marigold) gazdagon díszítve. A kaputól szirmokból, színes fűrészporból, gyertyákból épített út invitál beljebb, nem csak nekünk, de a látogató szellemeknek is jelezve az irányt. A ház felé haladva belebotlunk az elhunyt ruháit viselő, mindennapi tevékenységét folytató csontvázakba. Valaki avocádót árul vagy tortillát, van, aki soha véget nem érő szántásokon hajtja túlvilági ökreit. Bent oltár. Lényegében egy lépcsőrendszer, rajta offrenda (felajánlás). Közepén az elhunyt fotója, körötte annak kedvenc ételei, gyertyák, virágok. Na meg a ‘kötelező’ pan dulce (édes kenyér), direkt halottak napi kiadásban, gyümölcsök, csoki vagy cukor koponyák, víz, só, copál (aromatikus égetni való) az arra járó szellemeknek. Mindehhez az elmaradhatatlan színes papír zászlócskák (papel picado) füzérei lobogják fejünk felett az istenhozzádot.

Bent a családtagok. Egy néni, a mellette álló széken elhunyt férje játssza véget nem érő gitárszólóját. A lány fogadja a gyertyákat, meggyújtja és az oltár elé helyezi őket, ahol már erdőnyi lángocska jelzi, mások is gondoltak az elmentre. Aki gyertyát hozott, kis zacskóban kap kenyeret, csokit. Kínálnak mezcalt (agavéból készült égetett szesz), édes likőrt. Az érkezők leülnek, beszélgetnek. Mert ott ül az elhunyt is, nem a halál a fő téma. A hétköznapokról van szó, a holnapról. Van kuncogás, amolyan összefutunk, fecserészünk.

Láttam oltárt, ami olyan volt, mint Disneyland…

… az írás folyatatsa az Új Egyensúly oldalon (klikk ide) olvasható.