A frissen főtt fekete illata ébresztette reggel. Még csukott szemmel áttapogatott az ágy túlfelére. Ujjai elégedetten túrtak kutyája meleg bundájába. Ahogy kinyitotta szemeit, és az állatra nézett, látta piciny magát a hálás barna szempárban. Mini-isten. Ok, ebben a napkezdetben ki is egyezhetünk.
Kávéja az asztalon várja. Löttyint bele egy kis tejet. A gyerek meg a műzlijét locsolta a fehér lével, ami a doboz szerint egy kék pöttyös, nevető tehénből jön. Nem, ennek a tehénnek még soha nem nézett a szemébe. Meg a kistehénébe se, aki világra jötte óta számlálgatja ugyanannak a karámajtónak a rácsait. Nem új kapu ugyan, de halad vele az idő, ami ez a pillanat és a Michelin csillagos étterem elegáns tányérjára kerülése közben elketyeg. Nem sok, mert az a jó, ha a hús omlós, porhanyós, de azt is csak el kell ütni valahogy.
Végre a kutya is kijön reggelizni. Száraz, ki tudja miből préselt tápot szór elébe. Szereti, mert tiszta, kényelmes. Próbált csirkeszárnyat főzni neki, de az egész lakás napokig ázott a csirke szagban, órákig porciózta nejlon zacsikba a főtt húst, amivel végül teli lett az amúgy is mindig szűkös mélyhűtő. Totál nem praktikus. Ez jó, mert a kutya imádja. Szinte tálastul kapja be a színes szivecskéket. Hogy aztán évek múlva, mikor a veséje, vagy valamely másik szerve feladja a táplálék gyanánt elfogyasztott műanyag elleni harcot, bágyadtan lógassa száraz orrát az állatorvosi rendelő keneljében. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még van egy-két elégedett farkcsóválással nyugtázott jó év.
Ebédelni Piriékhez mennek. Nemrég vágtak disznót. Ha szerencséjük lesz, talán kapnak a disznósajtból. Tudod, az a nagy golyó, amikor a disznó gyomrába beletöltik a disznó apróra vágott azon részeit, amit másra nem lehet felhasználni…
– néhány szó menstruációról, a női létről, kései menarche ceremóniáról –
Egy nap eldöntöttem, elegem van az életem megismételhetetlen színű napjainak szürke pacává való összefolyásából. Emlékezetessé fogom tenni a születésnapjaimat. Így ért az egyik év a levegőben India felé repülve. Így vettem részt az első guatemalai maya tűz-ceremonián. Vagy jutottam el egy menarche ceremoniára.
Ez utóbbi nyomán álljon itt néhány gondolat.
A ‘menarche’ az első menstruaciót jelenti. Sok kultúrában rituáléval ünneplik, nyomatékosítva egy ember újabb létállapotba való érkezését. Hogy a kislány-létnek vége. Nő született. A világnak az a fele, ahova érkeztem, nem ünnepli az első vérzést. Én viszont, jóval túl a harmincon, idejét láttam elkezdeni a női létemmel való barátkozásnak. Hol máshol lett volna érdemesebb nekilátni, mint ahol az egész elkezdődött, az első menstruációnál.
…
Valahol a vidéki Angliában járunk. Tíz felnőtt nő ül egy szobában, egymásnak idegenül, a szorongó kíváncsiság túlméretezett szkafanderében kuporogva. Mindenhol párnák, falakon nyújtózó puha textilek, a vörös minden árnyalata, félhomály. A kör közepén, amit formálunk, egy virágokból, kristályokból, gyertyákból alkotott oltár.
A bemutatkozó kör során kiderül, tíz, a föld minden tájáról származó nő, mint a nagy világ-kenyérből elszóródott tíz pici morzsa ücsörög itt a vidéki Anglia borongós kistányérján. Indiai, francia, amerikai, angol, japán. Vajon miféle előre megírt lábjegyzet sorolt minket ide?
Nézem a vadidegen lány megfesthetetlenül mélybarna szemében lassan gyűlő könnyeket. Arról beszél, milyen emlékeket hordoz az első menstruációról. Tíz nő, tíz óvatosan bontogatott történet. Tíz arcra ken sós hieroglifákat az emlékezés ujja. A szkafandereken megoldódnak a kötések. A könny-pingálta arcokon ott a lassan nyíló felismerés, ugyanazon törzs lányai vagyunk.
‘Anyukám azt mondta, innentől félnem kell a férfiaktól, mert terhes lehetek. Felejtsem el a mini szoknyát egy életre. Nekem azt, hogy titkoljam el, nehogy megerőszakoljanak. Nekem anyám nem reagált semmit. Csak a kezembe nyomott egy csomag vattát. Engem megvert. Az én anyám előbb pánik rohamot kapott, aztán mérges lett. Nem szólt hozzám egy hétig. Engem kinevettek torna órán, mikor átázott a betétem. Mellőlem elült a padtársam. Azt mondta, büdös vagyok.’ Tíz pici morzsa. Tíz pici lány nő-létének első bukdácsoló lépései. Megalázás, kiközösítés, félelem, szégyen, magány. Ezeket kaptuk a ballagó-tarisznyába. És mi még a szerencsések vagyunk. Mi még élünk.
…
Jártam egyszer Bronte-földön. (Haworth. Itt élt a három Bronte nővér és írták regényeiket.) A kisváros körül, ameddig a szem ellát, csak a süketítő, metsző szél és a barna aljnövényzet. A világ leglehangolóbb, legunalmasabb, legzordabb vidéke. És itt ez a három lány képes volt ezreket megindító, színes történeteket papírra vetni. Csodák tehát léteznek. Mégis néha elbizonytalanodom, milyen várat lehet futóhomokra építeni? Milyen anyaságot, miféle nőiséget ott, ahol a világ megrémül egy csepp vértől, a termékenység első hírnökétől? Hogy lett az ünnepből félelem? A büszkeségből szégyen? Az őserőből magányos szorongás?
…
Holdkunyhó. Vörös textilekből szőtt vörös kupola. Vörös szirmok a szőnyeg. Gyertyák világítanak a kunyhó, a szimbolikus méh, a saját méhünk felé vezető úton. Belépek. Belép az a 13-14 éves, semmit nem értő, a saját teste változásának nyelvét még nem beszélő kislány, aki évek óta kucorog ott bent a 30-as, 40-as felnőtt női külső mögött.
Bent édesanyja várja. Átöleli. Üzenetet dúdol a fülébe egy még ismeretlen világból, finom gondolatokat fon haja selymébe. Szemében a legnagyobb ajándék amit egy anya a lányának adhat – belenézve a lány csodát lát. Önnön létének csodáját. És a büszke tudást, hogy ezt a vért soha nem kell majd illatosított betétbe fojtania, annak folyását tamponokkal eldugaszolnia, fogamzásgátlókkal évekre elnémítania. Tudja, ez a vér az erő jele. Minden nő ereje. Teremtő erő. Teremthet gyereket, otthont, szerető közeget, zenét, képeket, finom ételt, simogató tekintetet. Ki mire teremtetett.
Elmondja, hogy innentől havonta egyszer emlékezetető üzenetet kap majd ő is. Emlékeztetőt, hogy ideje visszatérni a kunyhóba. Ideje földanya ölébe kucorodni, felnézni a Holdra, s vele álmodni annak változó arcú álmát. Hogy ideje köszönetet mondani létünk csodájának. Anyáinknak, lányainknak. Hogy egy eltéphetetlen lánc egyik láncszeme lehetünk. Ideje megnyitni füleinket az ősök túlpartról küldött dalaira. Táncolni földanya szívének ritmusára. Magunkra ölteni a tűz libbenő szoknyáját. Hagyni, hogy a szél huncut ujjai igazítsák frizuránk szénabogjává. Hogy ideje megtanulni puhává érezni a világot, megszelídíteni annak rettegés szülte rémeit, és csak ölelni, öleleni, karjainkba veszejtve ezt a szorongó mindenséget. Emlékeztetőt, hogy ha bármikor kinyitom a szám, vigyázzam szándékom, mert lányaink majd csokorot kötnek szavainkból, díszítve vagy rombolva e világot.
…
Sokáig voltam süket a testem jelzéseire. Olyanok voltunk, mint két szomszéd, akik évek óta egy kerítés két oldalát bámulják, de sosem emelik tekintetük annak túlfelére…
Sosem gondoltam volna, hogy az a néhány papsajtot legelő gyerekkori nyár ilyen mély nyomot hagy majd bennem.
Negyvenöt éves koromra végigálmodtam a szokásosságukban banális álmokat – biztos munkahely, házasság, szorgos hétköznapok, mégszorgosabb hétvégék, évi 1-2 nyaralás, adófizetés… Mígnem egy nap szétdurrant az üvegbúra. Felkapaszkodtam hát az első arra járó repülő rongyszőnyegre, minek hátáról lepottyanva a guatemalai dzsungel kellős közepén landoltam, ahol újra elkezdhettem álmodni – immár a saját álmaimat.
Egy reggel, a papsajtos réttől egy óceánnyira, álltam a jéghideg folyó közepén. Bambultam a lábujjaim, az arra tévedő, bokámra csodálkozó apró halakat. Azon tanakodtam, milyen szerencsések azok, akik minden reggel itt állhatnak, és bámulhatják, ahogy a csintalan víz amorffá gyurmázza lábujjaikat.
És akkor… Nem, még sosem világosodtam meg, de ilyesmi lehet. A kristály folyó a lábszáramhoz csapott egy bomló fakérget. A becsapódás karcossága, az új ritmus kizökkentett. Visszaparancsolt a valóba. Tekintetem megbabonázva követte a továbbgördülő fadarabot. Ez olyan mint én, gondoltam. Csak sodorja a víz. Csak lökdösik a betanult minták, a soha meg nem kérdőjelezett hitrendszerek, a sorsközösségek, az odatartozás szűkölő szükségének árama.
Szétnéztem. A dzsungel fái hümmögve bólogattak. Az ég madarai a mindent tudók magabiztosságával intettek. Az ő szemükkel láttam magam egy pillanatra. Itt állok. Én. Az a lány a papsajtos rétről. Éreztem az élet óvó ölelését. Éreztem a szívem hajszálrepedésén felkúszó vágyat, amit a minden sejtecském sarkaiban megbúvó minden ősöm szelleme támogatott: ‘ÉN IS ITT AKAROK ÁLLNI MINDEN REGGEL!’. Olyan más, olyan – az eddig bejáratott gondolkodás-menetelésemtől – eltérő volt ez az ötlet, mint a tiszta vízbe cseppentett vörös málnaszörp. Akartam valamit. És döntést hoztam. Magamról. Az életemről. Én. Az a lány a papsajtos rétről. …és intettem az égen apró ponttá zsugorodó hazafelé repülő járatnak.
Azt tanultam, hogy az életet lehajtott fejjel túl kell élni.
“Hogy kicsoda Pom Pom? Hogy nem ismertek? Hohó! Igazán senki sem ismer, mert hol ilyen vagyok, hol olyan. Bámulatosan tudom változtatni az alakomat: ha akarom, olyan vagyok”… Igen, ez mennyivel izgibb téma lenne! Ám Pom Pom alakváltozásai helyett beszéljünk a jóga különböző fajtáiról. Vagy valami ilyesmi.
’Szabadulóművész’ jóga:
Ez volt az alfa, és néha ma is ide térek vissza, mint omegához.
A nyáron is 19 fokra hűtött irodában való didergés és a versenylónak nézett szamár-létem integritásának megőrzése elől menekültem heti kétszer a cég által ebédidőben szervezett jóga órára. Olyan volt, mintha forgószélbe keveredtem volna. Nem, nem élveztem egy percig sem. Alig tudtam angolul, nem értettem az előréből hogy lett egyszerre hátra, miért néz a testem ellenkező irányba, mint mindenki másé. De olyan volt a jóga, mint haldokló házasságnak a szerető. Pár héttel meghosszabbította a cégnél való tartózkodásom. Nem én mondtam fel. Lett annyi türelmem, hogy megvárjam, míg kirúgnak.
‘Emberbarát’ jóga:
A második felvonás élvezeti faktora kicsit magasabb volt. Főként az esztétikai élvezet részet emelném ki, lévén egy ex-balerina volt a tanár, akire nem hatott a gravitáció. Inspirálni nem úgy inspirált, hogy én is antigravtálni akartam volna, de lenyűgözve néztem. Meglepő ráadásként meg élveztem az órák maradandó hatását – lélekben kezdtem el antigravitálni. Haragos óceáni amplitúdójú érzelmi hullámzásaim balatonivá szelidültek. Világossá vált, ha az emberiség hozzám fizikálisan közel élő egyedeinek tennék egy szívességet, jelesül e kisebb amplitúdót tartósítanám, akkor muszáj jóga órara járnom.
‘Mély merülés’ jóga
Míg egy nap, a TV képernyője mögött a képet, a macskában a dorombolót kutató énem fel nem ébredt. Így jutottam el egy jóga iskolába.
“Ki itt belépsz”… Nem a pokol tornácán terveztem landolni, mégis szinte dantei élű dörgedelmként hatott egy végzős intelme arról, hogy jól meggondoltam-e a döntésem, mert ez a kurzus gyökeresen meg fogja változtatni az életem. A semmit nem tudók magabiztosságával mosolyogtam. Ugyan, ez csak egy kurzus. Én TUDOM, hogy a valóság nem olyan drámai…
De az volt. És a merülés azóta is tart. A különbség: már nem kapálódzom ellene. Hagyom hogy történjen, kíváncsian várom a következő métereket és élvezem.
‘Sebezhetőség’ jóga
Úgy lettem vegül jógatanár, hogy soha nem érdekelt sem a jóga, sem a tanítás. De a sors odarakott a jógamatracra, elém pakolt 10 embert, és csináljad. A Sun salutation minden mozdulatát lerajzoltam az első óratervemre és kávézókban edződött angolommal verekedtem át magam az első általam levezényelt jóga óra verejtéktengerén. A visszajelzések szerint ‘Kedves lány… de… lehetne, hogy nem tart több órát?’ Igen, kezdő jógatanárságom szedett pár áldozatot.
Aztán mikor a saját vállamra helyezett ’tökéletes akarok lenni’ súlya alatt többedszer omlottam össze – ment el a hangom, állt be a derekam, sírtam napokig, mert valaki pofát vágott az órámon, vagy kiment a teremből – egyszer csak túlcsordult a pohár, és elkezdett nem érdekelni, hogy az angolom nyelvtanilag nem helyes, sőt, nevettem saját sutaságomon; nem kapcsolgattam fél percenként a légkondit, igyekezvén kielégíteni mindenki igényét; és ha hiányolták a zenét az órámról, előzékenyen adtam át a listát olyan jógatanárok neveivel, akikről tudtam, hogy muzsikás órákat tartanak. Óratervet még sokáig gyártottam. De a görcs lassan kioldódott a torkomból.
’Gyógyító’ jóga
Első nap az iskolában… a bemutatkozó körben álltunk, mikor expressz csomagként zuhant rám a felismerés: ’jó helyen vagyok’. Ezt akarom csinálni. Gyógyítani akarok a jógával. Mi sem volt egyszerűbb: két év iskola, két év tanítási gyakorlat, és már kezdhettem is azt az újabb két évet, amiről azt hittem, ez maga a végcél – elkezdtem jóga terápiát tanulni, hogy másoknak segíthessek. Végül a kocka úgy perdült…
“In the Maya world the day 9 B’atz is considered a very special day for women, as it is a celebration of their creativity and their ability to create life. This is the day of women.” (https://www.facebook.com/SacIxBalam)
That ones were my favourite moments when sometimes you sat down on a very busy day and I could listen the rhythm of the dance of your heart. When you leaned your back against the wall, relaxed your muscles and finally I could breath freely inside of you. We were listening your to silence. Floating existence in our own bubble.
…
After nine month, when I left your body, your silence got locked away from me forever. You were always surrounded by noise. Sometimes you were hiding behind the bubble of the washing liquid; other times you weaved an impenetrable cloak around you from the squeak of the hot oil or the noise of the vacuum cleaner; or just went to the garden to hide behind the blade of a grass. … Since then I am jumping from one role, one mask to the next one, I birth myself from the body of one country to the other to find your silence.
…
I got exhausted. I do not want to prove any more my existence makes any sense. I am standing here, naked. There is no security, no language, no safety net. I am floating in the big nothing. And that…? Yes, that is dirt under my nails. Do you undertake me like this? Am I enough for you like this?
…
Yes, I know they did not have time for your either. That you were only a burden as well. But it is not an excuse after so many years. That is why I came here. That is why we have each other in this lifetime. Come with me, I want to show you something.
…
What does it mean to love for me? Please leave you heavy baggage for a moment and sit down. Sit down please. Comfortably. Now look into my eyes. … That’s it. This is love. I’m sorry if it is too hard.
…
(Magyar változat)
…
A Maya naptár szerint a mai napot (07/08/2021) – 9 Batz – átható energia a női kreativitás, a női teremtő energia. Energetikailag ez a nap ‘A nőnap’. (Akit érdekel a téma: www.facebook.com/SacIxBalam)
Azok voltak a kedvenc pillanataim, amikor a nagy rohanásban néha leültél, és hallottam, hogy ver a szíved. Mikor nekidőtötted a hátad a falnak, ellazultak az izmaid és végre én is tudtam lélegezni odabent. Hallgattuk a csended. Léteztünk.
…
Mikor kilenc hónap után elhagytam a tested, csended örökre bezárult előttem. Mindig nagy volt a zaj körötted. Hol a mosogatószer buborékjai mögé rejtőztél; hol az olaj-sercegés, a porszívó zajából vontál áthatolhatatlan palástot magad köré; hol a kertben a fűszálak mögé bújtál. Azóta is egyik szerepből a másikba, egyik ország testéből a másikba szülöm magam, keresve a csended.
…
Elfáradtam. Nem akarom többé bizonyítani, hogy létezésem értékes. Itt állok csupaszon. Nincsen biztonság, nincs nyelv, nincs védőháló. Lebegek a semmiben. Az? Igen, az ott kosz a körmöm alatt? Igy vállalsz-e? Igy elég vagyok-e neked?
…
Igen, tudom, rád se volt idő. Te is csak nyűg voltál. De ennyi év után ez nem mentség. Hisz ezért jöttem. Ezért lettünk egymás életében. Gyere, mutatok valamit.
…
Hogy számomra mit jelent szeretni? Tedd le ezt a nehéz batyut és ülj le kérlek. Ülj le. Kényelmesen. Most nézz rám. … Hát ennyi. Ez a szeretet. Sajnálom ha nehéz.
Meaning of AJ: home, spinal column, sugar cane, corn, sweetness, community
I’m sitting on the floor. I do imagine that through my fingertips (which are connected to the earth), my bum, my legs I am growing roots towards the centre of the Earth. I visualise as my roots are going deeper and deeper until they reach the huge, red heart of Pachamama, Mother Earth. I connect to her. Private matrix. And I am allowing the red colour – the feeling of love, care, home – to slowly creep up to reach my body, mind and heart. I am sitting in a red egg. I am at home.
Does it sounds sci-fi? That is the way I space-shipping inward day by day.
…
15 years ago I left the place my ID-s stating as the place of my birth, my home. Which was always uncomfortable somehow, always made me feel itchy. I felt as a UFO in my body, in my family, in my country. I behaved in a way I assumed it is appropriate in every situation. And others might have thought about me I am a good student, as I was good enough learning all the lessons from my parents, friends, society, I knew, one day I will fail. And it gets revealed: it is not me. This is not my world.
My second home country, which was very generous with me is behind me as well.
But on my journey I realised I am not the only being who is nagging the universe – ‘tell me where is MY home please’?
…
I am sitting in the red egg. Little chick. I am content. I have no name, no gender, there is no world around me. Only warmth, safety. Red existence. Home feeling.
…
It said – and I believe in it – my thoughts are equal my reality. If I have enough negative thoughts I can create any illness to myself. (Fact: big percentage of the physical issues is psychosomatic.) If I accept this thesis, the next question is popping up: why do I not use this endless power to create some magic instead?
I do create. I do sit in the safe, loving, red egg. I am at home. I imagine. I do feel it. I am overwriting my base program. Self-hacking. So that one day I do not need to close my eyes anymore if I want to feel all of these. Because it won’t be a dream only, a vision. But reality. My reality.
…
The question and the answer are the two sides of the same coin. If one day I will feel at home inside of me, the question will disappear as an independent entity. It will get merged with the answer. And I will throw this two sided coin into the slot-machine of the universe, and will live the life it presents to me anywhere on this globe. Until one day my ‘me’ will disappear suddenly as well.
… … … … … HUNGARIAN VERSION … … … …
8 AJ
– A maya naptár szerinti születésnapom margójára –
AJ jelentése: otthon, gerincoszlop, cukornád, kukorica, édesség, közösség
Ülök a földön. Elképzelem, hogy ujjhegyeimen (mik érintik a padlót), fenekemen, lábaimon keresztül gyökereket növesztek a Föld középpontja felé. Gondolatban haladok mélyebbre és mélyebbre, míg elképzelt gyökereim elérik a Föld középpontjában rejtőző hatalmas vörös szívet, Földanya szívét. Rácsatlakozom. Privát mátrix. Hagyom, hogy a vörös szín – a szeretet, törődés, otthon levés érzése – lassan felkússzon lényemig és betöltse testem, elmém, lelkem minden zugát. Ülök a vörös tojásban. Otthon vagyok.
Ez így elég sci-fin hangzik? Pedig egy ideje így űrhajózom befelé (Ezt loptam. Eredeti by Peer Krisztián) napra nap?
…
15 éve elhagytam a helyet, ami az okmányaim szerint a születésem helye, az otthon. Ami mindig nyomott, szorított valahol. Ufo voltam a testemben, a családomban, a hazámban. Úgy viselkedtem ahogy azt gondoltam, az adott szituációnak megfelelő. S bár úgy tűnhetett, jó tanuló voltam – hisz elég jól elsajatítottam a földi élet sok kis titkát szülőktől, barátoktól, társadalomról, éreztem, egy nap le fogok bukni. Egy nap majd kiderül, ez nem én vagyok. Ez nem az én valóságom.
Az új haza, ami nagyon bőkezű volt velem, mára szintén mögöttem van.
Utam során tapasztaltam, nem az egyetlen lény vagyok, ki faggatja az univerzumot, hol is van az az OTTHON?
…
Ülök a vörös tojásban. Kiscsibe. Jól vagyok. Nincs nevem, nincs nemem, nincs a világ köröttem. Csak meleg van, biztonság, vörös levés. Otthon érzés.
…
Mondják – és hiszem – amit gondolok, az a valóság. Az én valóságom. Ha elég sok kellemetlen gondolatot engedek meg magamnak, akár betegséget is tudok gyártani. (Tény: a betegségek nagy százaléka pszichoszomatikus.) Ha e tételt elfogadom, adódik a kérdés, miért nem használom ezt a végtelen erőt csoda teremtésére?
Teremtek. Ülök a biztonságos, meleg, szerető vörös tojásban. Otthon vagyok. Elképzelem. Érzem. Írom át az alapprogramot. Ön-hackelek. Hogy egy nap majd, ha tapasztalni akarom mindezt, ne kelljen becsuknom a szemem. Hogy ami most még vágykép, látomás, egy nap ‘A’ valóság lehessen.
…
A kérdés és a válasz ugyanazon érem két oldala. Ha egyszer bent végleg hazatalálok, megszűnik a kérdés önálló lényként létezni. Egybekel a válasszal. Én meg bedobom az érmét az univerzum nagy játékgépébe, és boldogan élem a dobott életet bárhol itt a Földön. Míg egy nap én is el nem tűnök hirtelen. (Loptam. Eredeti: József Attila.)
