Csokikoponya, pan dulce és mezcal

– avagy a halál színeváltozásai –

Hogy hat-hét évesen milyen meggondolásból ástam ki a pár napja földbe tett kismacska tetemét, rejtély. Valószínű ugyanaz hajtott, ami más 6-7 éveseket tűzbe nyúlni, fáról leesni, mérges bogyókat falatozni invitál: a kíváncsiság. Tény, mikor megláttam a nyüzsgő férgek ezreit, megfogadtam, én soha nem halok meg. Ha mégis, akkor biztosan nem fognak földbe temetni. Ez volt a halállal, annak nagyon is fizikai valóságával való első találkozásom.

…

Gyerekként néha alvva jártam. Nem kicsit rémültem meg, mikor a szüleim bejelentették, a temető mellé költözünk. Elképzeltem, az egyik ilyen öntudtalan éjjeli kirándulásomból a temető közepén ébredek, sírokból kinyúló csontváz karok és szellemek közt csücsülve. Esténként magam zártam a kaput és kértem a szüleim, rejtsék el előlem a kulcsot.

Később sírgondozást vállaltam, egy kis zsebpénz sosem jön rosszul alapon. A ritkán arra járok hozzátartozóinak minikertjeiből húzgáltam a gazt, és öntöztem a virágokat. Ha végeztem, néha csak elücsörögtem a síremlék szélén, bámulva a naplementét, a márvány keresztek közt botorkálókat, a mély imádságba merülőket. Volt, hogy oda mentem ki olvasni, álmodozni. Mikor már csak látogatóba jártam haza is kisétáltam néha megnyugtatni a lelkem. Félelmetes szellem-játszótérből így lett a temető az én lélek-pihentetőm.

…

Pár hete érkeztem Mexikóba mikor november elseje lett. És azon kaptam magam, hogy a házi néni lánya kedvesen felkarolva sétált velem a halottak napi tradíció ösvényei felé. Semmit nem értettem, csak néztem, éreztem.

Kötegnyi méteres gyertyákkal haladunk az utcákon. Végiglátogatjuk a helyeket, ahol ismerős, barát, rokon halt meg az előző november elseje óta. A házak kapuja – amik fölött fekete masni jelzi egész évben, innen elment valaki – nyitva, narancs virágokkal (cempasúchil / marigold) gazdagon díszítve. A kaputól szirmokból, színes fűrészporból, gyertyákból épített út invitál beljebb, nem csak nekünk, de a látogató szellemeknek is jelezve az irányt. A ház felé haladva belebotlunk az elhunyt ruháit viselő, mindennapi tevékenységét folytató csontvázakba. Valaki avocádót árul vagy tortillát, van, aki soha véget nem érő szántásokon hajtja túlvilági ökreit. Bent oltár. Lényegében egy lépcsőrendszer, rajta offrenda (felajánlás). Közepén az elhunyt fotója, körötte annak kedvenc ételei, gyertyák, virágok. Na meg a ‘kötelező’ pan dulce (édes kenyér), direkt halottak napi kiadásban, gyümölcsök, csoki vagy cukor koponyák, víz, só, copál (aromatikus égetni való) az arra járó szellemeknek. Mindehhez az elmaradhatatlan színes papír zászlócskák (papel picado) füzérei lobogják fejünk felett az istenhozzádot.

Bent a családtagok. Egy néni, a mellette álló széken elhunyt férje játssza véget nem érő gitárszólóját. A lány fogadja a gyertyákat, meggyújtja és az oltár elé helyezi őket, ahol már erdőnyi lángocska jelzi, mások is gondoltak az elmentre. Aki gyertyát hozott, kis zacskóban kap kenyeret, csokit. Kínálnak mezcalt (agavéból készült égetett szesz), édes likőrt. Az érkezők leülnek, beszélgetnek. Mert ott ül az elhunyt is, nem a halál a fő téma. A hétköznapokról van szó, a holnapról. Van kuncogás, amolyan összefutunk, fecserészünk.

Láttam oltárt, ami olyan volt, mint Disneyland…

… az írás folyatatsa az Új Egyensúly oldalon (klikk ide) olvasható.