Homecoming to myself
When in the pitch dark stomach of the temazcal they sprinkle the tiny pieces of the dried leaves onto the hot stones, I feel like I am an ancient spirit from beyond millions of starry dimensions watching our star-dusted sky. I am sitting in the hot womb of Mother Earth. I do not know the songs. I do not speak the language. But I offer my throat to the sounds breaking up from the depth of the timelessness – unsealing the secrets of the unread messages of the ancestress.
When standing in the circle inhaling the rhythm of the drums, which gets whispered to the Earth by the dancing bodies, the naked feet, the sweat of the tiredness, I know all abuelos and abuelas are sitting there on the balcony of the universe, and the shy tears of their happiness are lightening up the dark sky.
When we are sipping our drink on the porch, dressed up in orange flowers and candle light, with smoky memories in our throat, I know that the one who left the body is sitting with us and with contemplative smile on its face listening our silly little stories about our lives.
…
The dancers are melting into the late night. The audience of the sky goes home to the seven corners of the universe.
…
The mountains which are hiding in the clouds are opening a secret door to disappear sometimes.
The tempest twisting the lock of hairs of the trees opens the gate wide front of any anger, disappointment, pain.
The chattering veins of the rain-water dripping from the mountains are caressing down the rusty locks of the entrance of the heart.
…
The old pictures which dried up into walls are collapsing. The skin of my soles is the Earth. I breath the Sky. My blood is the Sea. My heart is the Fire. I am this blade of grass, this lost feather, this drop of water, this candle-flame. I am nothing. I am everything.
(Magyar verzió)
Megérkezes haza – magamba
Mikor a koromsötét temazcal gyomrában a forró kövekre szórják a száraz növények apróra tört leveleit, mintha valami ősi szellem lennék, aki dimenziókon túlról szemléli a csillagokkal teliszórt eget. Ülök Földanya forró méhében. Nem tudom a dalokat. Nem beszélem a nyelvet. De átadom torkom az időtlenség mélyéből feltörő hangoknak – ősanyák olvasatlan üzeneteiről potyognak le a titkaikat rejtő pecsétek.
Mikor a körben állva belélegzem a dob ritmusát, mit aztán a táncoló testek, meztelen talpak, a homlokokról csorgó izzadtság odasúg a földnek, tudom, hogy az összes ősök ott ülnek a mindenség páholyában, és csillagokká lesznek a titkolt örömkönnyek.
Mikor a narancssárga virágokba és gyertyafénybe öltöztetett tornácon ülve mi élők együtt kortyoljuk az italt, minek füstös emléke még percekig időzik a torokban, tudom, hogy a testben eltávozott is itt ül velünk, és elmélázó mosollyal hallgatja az életünkről szóló buta kis történeteket.
…
Szétszóródnak a táncosok. A világ hét sarkába hazatér az égi nézősereg.
…
A ködbe rejtőző hegyek megnyitják a titkos ajtót, min belépve olykor eltűnhetek.
A fák tincseit csavargató vihar tárja szélesre a kijáratot minden harag, csalódottság, fájdalom előtt.
A hegyekről csorgó esővíz fecserésző erecskéi simogatják le a szív kapuját zárva tartó rozsdás lakatokat.
…
Leomlanak a falakká szikkadt szerepek. Talpam bőre a Föld. Eget lélegzek. Ereimben a Tenger. Lelkem a Tűz. Ez a fűszál vagyok. Ez az eltévedt tollpihe. Ez a csepp víz. Ez a gyertyaláng. Semmi. Minden.