Számok fogságában

– van-e élet negyven fölött? –

Mérgemben még soha nem fogtam billentyűzetet. Tudom, bármi, ami irritál, kizökkent szofiszikált sztoicizmusomból, mindig jó lehetőség az önvizsgálatra, sötét árnyakkal való szembenézésre. Ígerem, meg is teszem, hogy jobb emberré válhassak általa, de előbb leírom ami a szívem nyomja.

…

Egy neves női magazin arról ír, hogy 40 felett ha nem akarunk elhízni, a csokiról való lemondás után jobb ha a krumplit cukkínire, a kukoricát répára, a jégsalátát leveles kelre, a görögdinnyét málnára cseréljük.

48 éves vagyok. Már nem csupán 40 fölöttinek számítok, de olyannak, akinek az ötvenes évek szele jócskán a hajába túr. A korhatároló cikkek – bár jóindulatúan sejteni vélem, pusztán a segíteni akarás íratja őket, meg az újabb kutatási eredmények publikálásának vágya, ami nagyon nemes, de – mintha egy láthatatlanná tévő sarok felé igyekeznének terelni, ahol az élet élvezetének hírmagja sincs, csak csendes létezés van, végvárás.

Az idő haladtával egyre gyakrabban koppannak homlokaink a szemmel nem regisztrálható, de nagyon is jelenlévő üvegfalakba. 35 fölött veszélyes szülni. 40 fölött vigyázz a hasadra rakodó zsírral. 50 fölött ciki a hosszú haj. 60 fölött ne viselj színes ruhákat, pláne ne mintásat, virágosat. 70 fölött ugye nem jut eszedbe szexelni? 80 fölött: ‘Jaj de édes a néni! Táncol!’… De miért is ne táncolna?

…

Egy nap egy barátommal beszélgettünk. Mindkettőnk egyedül él. Töprengtünk, milyen jók is voltak ezek a szingli évek, mert végre tisztában lettünk azzal kik vagyunk, mit akarunk, mik a határaink. Latolgattunk, egy esetleges jövőben vágyunk-e párkapcsolatban élni, és ha úgy alakulna, akarunk-e az új partnerrel gyereket? Én ez utóbbi kérdésre szinte gondolkodás nélkül vágtam rá a nemet. Majd 50 évesen elfogadott tény, hogy ez a hajó elment. Ő viszont majd 60 évesen a kétely legapróbb árnya nélkül mondta, persze, ha úgy alakulna, miért is ne. Válasza könnyedségén úgy meglepődtem, mintha egy a semmiből előtűnő, kárörvendő szellem rúgott volna orrba. A természet szelleme. Bennem, egy tízessel fiatalabban, már rég fel sem merül, ami neki még életterv lehet. Mert én nő vagyok, ő meg férfi. És ezzel nem fellebezhetek senkinél. Nálunk korábban zárnak az üzletek. De – és megkocogtatnám a ránk borított búra falát – mennyivel korábban? Megfellebbezhetetlen igazság-e a ’35 felett’, vagy ez is csak fantom-üvegajtó, ami talán már ott sincs, csak jól megtanultuk a létét, és eszünkbe sem jut arra sétálni, nehogy lapos arcra érkezzünk.

…

A számok közé préselt ’normalitás’ komfortjának labirintusában bolyongunk. Ahol az angyal arcú 7 éves arra kér, tanítsak neki olyan meditációt a jóga órán, amit akkor tud használni, mikor stresszes. Ahol tinédzserek lesznek öngyilkosok. Ahol minden családban van legalább egy függő (igen, a legtökéletesebbnek tűnőkben is. És ha függés alatt nem csak a klasszikus alkohol és drogfüggőségekre gondolok, de a munkafüggőre, a pornófüggőre, a vásárlás függőre… akkor több is). A mentális problémák úgy rajzanak, mintha valami elszabadult méhkas zsizsegne létünk levegőjében.

Biztos, hogy nincs még itt az ideje megkérdőjelezni életfelfogásunk rendben levőségét? Újra nyomtatni, átkeretezni, a ‘normalitás’ elfakult fényképeit?

…

Ok, nem szólok egy szót sem. Én ebből a ‘normális’ rendszerből rég kicsusszantam. Néha el is fog a pánik, hogy valami hiba van bennem, mert se házam, se autóm, se nyugdíj előtakarékosságom, se saját alapítású családom. Úristen, mekkora lúzer vagyok! Mi lesz velem ha 70 – 80 – 200 éves leszek? És jól lenyomasztom magam, míg szét nem nézek, és látom a diszfunkcionalitást, az álmuktól megfosztott embereket, akik csak vonszolják egyik napot a másik után, az életöröm minden fikarcnyi jele nélkül autóstul, házastul. A kifosztott életeket, akik elhitték, ha jó fiú / lány leszel (aka normális), akkor majd egyszercsak jó lesz neked, boldog leszel. Aztán az az egyszercsak nem jött el. És a reklamációs pultnál már nem ül senki.

Pedig ők tényleg jók voltak. Nem ettek csokit, nem ettek behűtött görögdinnyét nyáron, mert az ugye 40 felett hízlal, és féltek a haspárnától. Nem mentek nyaralni, mert az csak pénzkidobás, féltek, fontosabb dolgokra nem marad. Nem vették le a cipőjüket és sétáltak mezítláb, mert féltek, hogy koszos lesz a lábuk, meg talán még bőrkeményedés is nőhet rajta. Nem festették a hajukat szívük vágyának megfelelően, mert tartottak a szomszédasszonyok összesúgásától, hogy nézd már, hogy flancol. Nem hagyták a hajukat természetesen őszülni, mert féltek a megítéléstől, hogy de öreg vagy. Szültek sok gyereket, mert féltek, hogy egyedül maradnak öreg korukra, vagy elegük lett, hogy az egész család nyaggatja őket, mikor jön már a kis trónörökös? Nem szültek, mert féltek, hogy egyedülálló anyukaként nem számítanak majd családnak és nem lesz elég erejük egyidejűleg teljes értékű anyukák és munkaerők, anyukák és apukák lenni a pici számára. Nagy lagzijuk volt millió idegen arccal, feszengő díszletek közt, mert a partner családja úgy akarta, holott legszívesebben egy réti piknikre hívták volna a legközelebbi barátokat. Nyomták a hétfőtől péntekig 8:00 – 17:00-ket egészen a nyugdíjig, utálták az egészet, néha szidták a főnököt, de muszáj volt csinálni, mert a törlesztőt fizetni kell, meg a gyereket is etetni, ruházni.

…

“Na jó, és ezzel a sok ‘bölcsességgel’ mit kezdjek?” – vetheti fel jogosan a kedves olvasó. Megint itt egy megmondó-ember. Ha annyira okos vagyok, akkor mondjam meg a tutit! Hát az van, hogy tuti nincs. Nincs recept. Vagy ha valamit nagyon receptnek akarok nevezni, akkor annyi van, hogy talán ha néha megállnák egy pillanatra, leülnénk a bent türelmesen várakozó kis énkével és megkérdeznénk, mit szeretnél, az talán segítene. Fogja ő mondani. Mondja ő máskor is, mikor néha elfogy az a híres türelme: ‘Olyan jó lenne legalább egy napra elmenni vidékre egy csendes tó mellé bambulni. Vagy sétálni a közeli erdőben. Olyan jó lenne elmenni tornázni egyet, vagy a barátokkal beszélgetni. Olyan jó lenne egy masszázs. Olyan jó lenne a párommal egy hétvége a gyerekek nélkül. Olyan jó lenne elolvasni azt a könyvet, ami hónapok óta ott porosodik az éjjeli-szekrényemen.’ De olyan kis gyenge a hangja, olyan az elmén éppen csak átsuhanó gondolat ez, hogy a félelmek súlya és a rohanás slungja vissza is parancsolják, várjon még egy kicsit. Feltoljuk a MAJD táblát, és illaberek, már nyakig is állunk a munkában, takarításban, mosásban, főzésben… még 30 – 40 évig.

És az élet szépen elgyalogol mellettünk. Lehet, áll majd pár ember a sírunk mellett, és…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható